Kapcsolódóan a múlt héten tartott házasság hetéhez és korábbi párkapcsolati kudarcokról szóló írásaimhoz, ezúttal a teljesség igénye nélkül a 21. században betöltött szerepeinket vizsgálom a kapcsolatrendszer tükrében, a társadalmi elvárások hétköznapi életünkre való kivetüléseivel együtt.

Fekete Zsuzsa „Az elég jó házastárs” (http://www.parokia.hu/hir/mutat/7034/) írásában szól arról, hogy a posztmodern világban a házasságok devalválódása elsősorban a túlzott elvárásokban keresendő.

Egyéni munkásságomból és érdeklődési körömből adódóan több ember ’nyitotta meg kapuit lélektani késem előtt’ az utóbbi időben, és a beszélgetések során nem várt csontvázak potyogtak ki. Bár a múltbéli minták, megélések, tapasztalatok nagymértékben hatnak jelen életünkre, szerepeinkre… mégsem szabad szem elől téveszteni a társadalmi és egyéni elvárások rendszerét sem, melyek közös szálat jelenthetnek többek között abban, miért van ma annyi ’cuki pasi és jó nő’ egyedül, vagy éppen miért élnek annyian boldogtalan párkapcsolatban.

A 21. században egy harmincas, negyvenes éveiben járó átlagember alaphangon 6-7 szerepben kell, hogy a hétköznapokban a legjobbat nyújtsa. A fogyasztói társadalomban, az ember – mint eszköz, ’modernkori rabszolga’ – már nem elég, hogy pusztán jó legyen.

A 21. század a szupernők és szuperférfiak világa, ahol a sebezhetőség felvállalása nem divat. Ahol már mindennek annyira tökéletesnek kellene lenni, hogy a történet paradox módon a maga kardjába dől bele és vérzik el. Hogy miért? Mert az egész sztori sok esetben már a legkevésbé sem szól az emberről. Sokkal inkább a versenyről és a másoknak való megfelelési vágyról, kényszerről. Ahol a legtöbb ember eljátssza a saját álarca mögé bújva kifelé az álboldogságát, ’mini celeb’ életét (ahol minden klappol a társadalmi szinten elvártaknak), a színfalak mögött pedig sok esetben szenved. Mi magyarok különösen jók vagyunk önmagunk porig rombolásában, abban hogy túszok, sőt sok esetben rebellisek legyünk. Kevesen jutnak el a felismerésig, és a tudatos építkezésig, ugyanakkor némi remény mégis megcsillan körülnézve a társadalomban, vannak apróbb jelek, hogy ha nagyon szűk körben is, de elindult egyfajta pozitív szemléletváltás.

Menjünk azonban vissza az elvárásokhoz! A fogyasztói társadalomban minden pótolható, sőt mindig mindenből egyre újabb, egyre trendibb kell. Kialakult tehát egy társadalmi szintű igény, ami bekúszott az emberi kapcsolatok rendszerébe is, megspékelve az újkori tanokkal, duzzasztva az egyén és az egó mindenek felettiségét. Megérdemlem, jár nekem. Keményen dolgozom, sportolok, teljesítek otthoni szerepekben… tehát a sok erőfeszítésért cserébe kényeztethetem magam bárhol, bármivel. Bármi elérhető, tehát ha pénzem van, kvázi bármit megtehetek. Sokak által, sokszor hangoztatott gondolatok.

Ha mélyebben mögé nézünk az egész egyfajta rideg, materialista, racionalista játszma, melyekben a szuperhősök remekül boldogulnak. Legalábbis a felszínen.

A szupernő kiválóan teljesít gyermekei anyjaként, férje szeretőjeként, a család háztartási alkalmazottjaként, barátai pszichológusaként/tanácsadójaként, szülei gyermekeként, a vállalat alkalmazottjaként, vagy éppen saját vállalkozása vezetőjeként, a társadalom önkénteseként… Mindehhez kapcsolódóan szuperfitt, szuperegészséges, szupertudatos, szuperszexi…

A supermenek hasonlóan a hölgyekhez a legjobb apák, a legjobb szeretők, a legsegítőkészebb férjek, a legjobb problémamegoldók, a leggyorsabb segítők, a legjobb munkaerők… És ezt nagyjából már leírva is sejtjük, hogy ilyen csak a mesében van.

„Life in plastic, it’s fantastic” plasztikus megfogalmazásban, mégis a szép új, már-már steril posztmodern világ épp annyira törékeny, mint amennyire a korábbi eszmények és politikai ideológiák voltak. Vagy talán még jobban. Az ember ugyanis olyan eleme, mintha egy érzelemmentes robot lenne, aki függetlenül az impulzusoktól standard módon a lehető legjobban nyújtja. Az ember azonban éppen attól ember, hogy tökéletlen…  Nem képes töretlen lelkesedéssel, tartósan napi 6-8 szerepkörben a maximumon teljesíteni. Vannak időszakok, amik boostolhatják egy-egy szegmensét életünknek, ami annyi energiát ad, hogy a lendület visz mindent, de ezek mindig időszakosak.

Korábban írtam a túszság kérdéséről. Olyan ember, aki sehol sem túsz, kevés van, ettől azonban nem kárhoztatott boldogtalanságra senki sem. Megoldást, szabadulást véleményem szerint idővel mindenre lehet találni, a folyamatok, lehetőségek, interakciók előzetes végiggondolását követően.

A mai „szupervilágban” túlzott elvárások vannak mindenhol, mindenkivel szemben, és az egész folyamat már egész kiskorban elkezdődik. Egy valamiről azonban többnyire elfeledkezünk, hogy a követelésekkel (elvárásokkal szemben) tartozunk is. A rendszer akkor lesz egyensúlyban, ha legalább annyit teszünk bele, mint amennyit ki akarunk venni belőle. Ha ez kölcsönösen nincs meg, akkor az érzelmi bankszámlánk sérülni fog…

Alapvetően nem azokat az embereket látom boldognak, akik az életükben mindig mindenhol maximálisan teljesítettek és mindent elértek. Ők többnyire belefásulnak, kiégnek, vagy éppen belerokkannak a terhekbe. Sokkal inkább boldogok azok, akik képesek kialakítani egy olyan rendszert, ahol az életük egyes területei, az egyes szerepek összhangba vannak egymással, és az egyes szerepkörök aránya saját igényeik szerint alakul és mindez a másik fél szemszögéből is vállalható,  extra erőfeszítések nélkül teljesíthető. Nem túlzott vállalások, erőfeszítések, hanem reális tervek mentén, optimális fejlődési ütem mellett, kiegyensúlyozottan képesek a célok elérésére. Ennél a pontnál pedig hivatkoznék arra a gondolatsorra, amit a komfortzónás írásomban foglaltam össze, vagyis hogy adott szegmensen belül a komfortzóna túllépése mindig olyan mértékű kell, hogy legyen, ami életünk egészére pozitív hatást képes gyakorolni. Ha ugyanis egyszerre túl sokat / túl gyorsan akarunk, az könnyen beboríthatja a rendszer egészét.

Életünk tortája a miénk, de csak akkor fogunk kellően ’jóllakni’ (anélkül, hogy túlennénk magunkat), ha képessé válunk jól felszeletelni. J

- írta ɒƚizoЯBognar -