Volt egy érdekes 2016-os Labdarúgó Európa Bajnokságunk, ami 44 év után végre rólunk, magyarokról is szólt. Lelkesített, összehozott, egységbe forrasztott… most mégsem erről szeretnék írni, hanem az EB-n látottakat vetem össze a hétköznapi élettel, küzdelmekkel, megsemmisülésekkel és felemelkedésekkel.
Interakciók, vágy, önzőség, türelem, elvárások elengedése… Ezen fogalmak mentén nézzük meg, hogy A-ból B-be hogyan juthatunk el sikeresen, milyen dolgokat érdemes mérlegelni.
Mostanában, amikor a csapból is az folyik, hogy ’rezegjük a jót’, gondoljunk szépeket, és akkor majd jönnek a csodák, minden úgy mainfesztálódik, ahogy megálmodtuk (vagy még annál is jobban) több dologról nem divat szót ejteni.
Egyrészt a vágy legtöbbször abból indul ki, hogy valami hiányzik az életemből, és ez a hiány nyomaszt, frusztrációt okoz. Ha a vágynál nem a célokra, és lehetőségekre, hanem a hiányzó részekre fókuszálunk, akkor garantáltan rossz útra sodródunk, ahol a gyermeki énünké lesz a főszerep, vagy azt is mondhatnám, hogy kevésbé a tudat fogja meghatározni a történéseket. Ha sodródom, akkor az események véletlenszerűen történnek, nem én irányítok. Lehet szerencsém, de történhetnek katasztrófák is. Aztán mondhatom azt, hogy nem én tehetek róla, mert véletlenül történt, pedig valójában nem így van, csak tudat alatt hárítom a felelősséget, kívülre helyezem azt.
A másik fontos tényező az interakciók kérdésköre. Arról, hogy önmagában életünk alakulására a környezet is hat, ha tetszik, ha nem, mert nem egy lakatlan szigeten élünk. Az, hogy mi pozitívan állunk a dolgokhoz még nem elég önmagában ahhoz, hogy elérjük az álmainkat, mert minden mindennel, és mindenkivel összefügg, folyamatos kölcsönhatásban vannak gondolataink, szavaink, tetteink egymással. Az hogy kitűzök egy célt, és napi szinten dolgozom azért, hogy megvalósuljon, még nem borítékolja önmagában a sikert, az viszont biztos, hogy ha konzisztens vagyok, akkor több leszek általa. Az, hogy elbukom útközben – ha és amennyiben nem a sebeimet nyalogatom közben – ugyanígy nem jelenti azt, hogy a háborút is elveszítem. Lehetek én a legjobb adott csoportban (legokosabb, legtisztességesebb, legőszintébb, legerősebb…), nem biztos, hogy összességében én leszek a történet hőse. És itt el is jutunk a játszmákhoz, ami újabb kérdéseket vet fel. Mi magyarok ugyanis, ha a játszma szót meghalljuk, zsigeri szinten a győztes-vesztes helyzetre gondolunk. Eszünkbe sem jut a win-win, ahol együtt akarunk tenni azért, hogy hosszabb távon mindenkinek a helyzete jobb legyen. A játszmák az egyénről szólnak, és a spirit’ tanok is ezt erősítik („önmagad legyél a cél, minden és mindenki más csak eszköz”). Én úgy gondolom, ha mindez valóban így lenne, kár lenne leszületni erre a világra. A játszmát tehát újra kellene értelmezni közösségi szinten. Mi az, ami bennem van, hogyan tudok vele teremteni, milyen szinergikus kapcsolatokat tudok kiépíteni…
A játszma klasszikus értelmezése – ahol az egyéni haszon-maximalizációra fókuszálunk – vezet el a harmadik kérdéskörhöz, vagyis az önzőséghez, ami szorosan kapcsolódik az interakciókhoz, és visszakapcsolódik a hiányállapothoz is. Az, hogy mennyire vagyok önző, és hogy a határok meghúzásánál mennyire veszem figyelembe a környezetemet, függ tőlem, és függ a reakcióktól, interakcióktól is. Az, hogy az én életem hogyan alakul, függ az én hozzáállásomtól, és függ a ’csoportmérkőzésektől’, és itt most nem verseny alapon szeretnék gondolkozni. De… ha én teszek valamit, akkor minden egyes cselekedetemben mérlegelnem kell azt, hogy milyen szintű önzőséget engedek meg magamnak. Feldmár András a ’Most vagy soha’ c. könyvében ír az önzőségről, arról, hogy ha első körben nem helyezem fókuszba önmagamat, akkor miből fogok adni, teremteni… És itt most természetesen nem arra gondolok, hogy valaki végtelenül nagy önimádatban űzi a maga hedonista életét, és misztifikálja túl, hogy ő mindezt mennyire megérdemli, mert nyilvánvalóan vannak szintek és határok. De ha én nem töltekezem, ha bennem hiány állapotok vannak (testileg/lelkileg/szellemileg), és ezeket nem / vagy nem megfelelő módon orvosolom, akkor a hiány – mint negatív energia – elkezdi lefelé vinni a történéseket, elindul egy spirál, ami nem a teremtés irányába visz.
A negyedik tényező a képletben, a türelem. Alapvetően személyiségünk határozza meg, mennyire vagyunk képesek türelmesek lenni, de nem feledkezhetünk itt sem meg a kapcsolódásokról. Másként tolerálunk ugyanis dolgokat annak függvényében, hogy kivel/mivel kapcsolatosak, milyen érzéseket társítunk hozzájuk, és milyen visszahatása van mindennek önmagunkra. A másik gond ott szokott jelentkezni, hogy ha van egy megoldatlan helyzet, amitől frusztrált vagyok, akkor türelmetlenebb legetek akkor is, ha egyébként rám nem jellemző. A türelmetlenség azonban – görcsös jellegénél fogva – éppen az ellenkező irányba hat, tehát ha valamit sürgetek, akkor a helyzet a megoldástól távolodni fog.
Végül pedig röviden az elvárásokról. Legyen szó foci ebről, vagy egyéni célokról, ha arra fókuszálunk, hogy ki, mit vár el tőlem, ahelyett, hogy nekem mi a célom, és azt én saját képességeim, tudásom, akaratom, hitem, bátorságom segítségével miként tudom elérni, akkor megint belehelyezem magam abba a hintába, ahol a külső körülmények könnyen elolthatják azt a tüzet, ami bennem van. Az, amit a külső szűkebb és tágabb környezet elvár, sok esetben ütközik azzal, amit én valójában akarok, vagy egészen egyszerűen csak elviselhetetlen súlyokat rak rám, presszionál.
Összegezve tehát, amikor céljaim vannak, és azokat el akarom érni, akkor érdemes a helyzetet és önmagunkat több perspektívából megvizsgálni, meg kell nézni azt, hogy adott vesztes csata hogyan fordítható a javunkra, és hogy miként érhető el az új equilibrium, ami nem csak egyéni, de kollektív szinten is a jelenleginél magasabb minőséget és értéket képvisel.
Ha pedig útközben elbukunk, legyünk hálásak azért is, mert minden értünk van, és a legfontosabb, hogy ne csak a 'végállomást' tudjuk értékelni, hanem a rögös utat is, ami odavezet, és amelynek során rengeteget tanulhatunk, fejlődhetünk...
-írta ɒƚizoЯBognar -
