Hétköznapi túszok alatt azokat az embereket értem, akik életük egy vagy több területén nincsenek a helyükön, a mindennapjaik nem a természetes mederben folynak. Ez a fajta ideális tengelyből való kikerülés érintheti a magánélet egy részét, előfordulhat kizárólagos munkaviszonyra / karrierútra vonatkozó kisiklás, és olyan életút is, amelyben teljesen eluralkodik a káosz, vagyis a negatív spirál elindul, és az élet minden egyes szegmensére kihat, behálózza azt.

Túsznak lenni nem jó, kívülről nézve mások számára sokszor érthetetlen, hogy a túsz miért vállalja fel ezt a szerepet (kényszerből, gyávaságból, mártírságból, kényelemből…?), a hétköznapi kórkép azonban körülnézve a világban azt mutatja, hogy a legtöbb ember túszként éli meg a mindennapjai kisebb-nagyobb részét.

Nézzük akkor az alapeseteket!

Klasszikus eset, amikor a szervezet túszairól, vagyis az elégedetlen, mégis lojális mindennapokba beleszürkült ’munkás’ emberek hadáról beszélünk. Ha mélyebb elemzést végeznénk, eltérő eredményeket kapnánk generációként, szektoronként, nemzetállamonként (és azon belül is régiónként), tulajdoni forma alapján, vállalat méret függvényében, vagy annak aspektusait vizsgálva, hogy a munkavállalói / vállalkozói világot hányan érzik valóban magukénak, és hányan kényszerpályának. Az egyes szervezetkutatások eredményei szerint általánosságban véve a munkavállalók közel kétharmada számít a munkahelyén túsznak. Az Y generációnál persze ez is jelentős változást mutat (vállalati oldalról komoly kihívás, miként motiváljuk, hogyan tartsuk meg őket hosszabb távon), de nem feledkezhetünk meg az idősebb generációkról sem, akik tartósan képesek beleragadni ebbe az állapotba. A gond ugyanis nem azzal van - sem itt, sem más esetekben -, hogy valaki túsz lesz, hanem azzal, hogy nem (vagy nem időben) tudatosul mindez az egyénben, tartóssá válik az állapot, és nő a tehetetlenségi tényező. A szervezeti túszoknak a legfőbb ok lehet a bent ragadáshoz az anyagi kényszer (megélhetés, hitelfinanszírozás, családfenntartás, stb.), az életkor, vagy meghatározott életszakasz miatti rugalmatlan viszonyulás a változáshoz, a munkaerő-piaci sajátosságokból adódó elhelyezkedési korlátok, vagy önmagában véve vett elkényelmesedés.

A magánélet túszai szintén szegmensekre osztható témakör. Vannak párkapcsolati túszok, vannak hosszas egyedüllétbe beragadt emberek, vannak szülői / vagy egyéb rokoni, ismerősi hálóban kényszerből vergődők, és vannak a többszörösen kiszolgáltatottak. A párkapcsolati túsz jelenség táplálkozhat szintén több tényezőből: pl. anyagi-gazdasági érdekközösségből, családi mintákból, társadalmi tradíciókból, alacsonyabb tudatszinten levő gondolkodásból, tényleges fel nem ismerésből, nem megfelelő érzelmi intelligenciából, korábbi fel nem dolgozott, vagy nem tudatosított traumákból/ blokkokból, negatív élményekből, stb. A szélesebb kapcsolati rendszereket vizsgálva (szülők, rokoni szálak, ismerősök) a kiszolgáltatottság alapja az alá-fölé rendelődés, ami hosszú távon függőségi viszonyt alakít ki a felek között.

Kényszerközösségben, kényszerhelyzetben élni lehet (személyiségtípustól függően vannak, akik az egész életüket képesek ilyen keretek között leélni), de nem érdemes. Tény, hogy vannak élethelyzetek, amikor ki kell várni a megfelelő időt az érdemi változáshoz, változtatáshoz, a túszok többsége azonban nem a környezet, hanem önmaga (saját korlátai) rabjává válik, ahol a várakozás nem csak értelmetlen, de kifejezetten káros. Minél régebb óta áll ugyanis a túsz-szindróma fent, annál nehezebb lesz kimozdulni a komfortzónából, annál nehezebb lesz új és helyes ’programot’ írni, annál több lesz a kreált kifogás a most „miért nem”-re.

Belső igény a változásra

Változni, változtatni kényszerből nem lehet. Láthatjuk, hogy a másik nem abban a ’cipőben’ jár, ami a neki való (kívülről egyébként is mindent könnyebb reálisan szemlélni, és a helyes irányt látni), de ha ő nem jön erre magától rá, és nem lesz belső igénye megtalálni a hozzá illő megoldást, akkor nem lehet és megmenteni, hiába adunk az ugráshoz ejtőernyőt. Tükröt és segítő kezet persze finom módszerekkel nyújthatunk, de ha a másik még nem kész, nem erőltethetjük rá.

A változás hosszú és összetett folyamat, egyén függő, kinek mennyi időre van szüksége. Hibáinkkal, önmagunk félrevezetésével (korábbi helyzetekben való bent ragadással) kapcsolatos tényekkel a legtöbben félve merünk szembenézni. Ha valaki valós tükröt ad hozzá, az többnyire ijesztő. Megijedhetünk sok mindentől benne. Attól, hogy az igazi kép teljesen más, mint aminek hittük, attól, hogy a valós igény felforgat a jelenben mindent, mint egy hurrikán (és tartós állóvíz után ki vágyna mindent megmozgató viharokra) stb. Elbizonytalanodhatunk attól, hogy képesek leszünk-e az új keretek között magasabb életminőségen élni, hogy azok a részek, amik a túszság kényelmében megszokottá váltak életünkben, nem fognak-e hiányozni (mert mégis csak stabil mankók voltak)…

Saját úton, de saját ütemben

Először tehát a fejekben kell rendet tenni. Ha ott a helyére kerülnek a dolgok, akkor a komfortzónán kívül meg lehet élni a mindennapi csodákat. Rá lehet döbbenni arra, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” (Tamási Áron), otthon pedig csak ott lehetünk, ahol jól érezzük magunkat, ahol öröm tölt el, ahol ténylegesen lojálisak és elégedettek tudunk lenni, mindez pedig szárnyakat ad ahhoz, hogy nap mint nap értéket teremtsünk, mely érték lehet egy másnak szánt kedvesség, vagy egy világmegváltó innováció… a lényeg azon van számomra, hogy az egyén a saját életútjának érezze.

- írta ɒƚizoЯBognar -