Ha két ember találkozik, elsődlegesen a kémia dönti el, hogy egymás szűrőjén kölcsönösen átmennek-e. Ez a 0. kapu minden egyes találkozónál, legyen az orvosi látogatás, állásinterjú, iskolai nyílt nap, coaching ülés, üzleti / baráti találkozó….bármi. A kémia – mint ko kritérium – sok mindent erőteljesen befolyásol. Ha ez nincs meg, azonnal továbbállunk. Akivel erős a kémia, ott elfogadóbbak, megértőbbek leszünk. Mondhatni a kémia – mint primer tényező - szükséges, de nem elégséges feltétele az emberi kapcsolatok sikerességének. Attól ugyanis, hogy két ember jól ’rezonál’ egymással (hétköznapi értelemben véve megvan a szimpátia), ha a továbbiakban nem jutnak át kölcsönösen, azonos mélységig a ’lélek kapuin’, akkor hiányérzet fog keletkezni egyik / vagy mindkét félben, nem lesz meg a szükséges plusz a kapcsolatban (nem leszünk hát igazán empatikusak sem). Ha ezt a fajta mélyülést mindkét fél blokkolja korábbi félelmekből adódóan, bizalmatlanságból, szándékos torzításból, játszmázásból… vagy bármilyen egyéb okból kifolyólag, akkor nem jut el a valódi személyes szintig a kapcsolat. Ha az egyik fél beenged, a másik viszont nem, akkor pedig a képzeletbeli lelki-érzelmi személyes bankszámla fog sérülni, az egyik oldalon hiány, a másikon pedig a túladásból fakadó többlet fog megjelenni, aminek a hosszabb távú következménye lehet a ’kihasználtak’ szindróma, melynek sikertelen feldolgozása a további kapcsolatokat bélyegezheti meg.

’Fordulhatok hozzád szeretettel, tiszta szívvel, maximális jó szándékkal és odafigyeléssel, ha te nem engedsz be engem, akkor nem fog működni a kapcsolat, nem lesz benne meg a kölcsönös megértés és bizalom… nem fogod meghallani a hangomat, vagy ha meg is hallod, szavaimból mást fogsz kiolvasni, a képzettársítás nem lesz megfelelő, az adó és a vevő közötti csatorna torzulni fog.’

Legyen szó bármilyen kapcsolatról – metror-mentorált, orvos-beteg, szülő-gyerek, tanár-diák, barát-barátnő, férj-feleség…- ha én nem fogadom el a másikat feltétel nélkül olyannak, amilyen, ha én nem engedem be őt a személyes terembe, akkor csak a felszínen fogunk lebegni. Akkor lehet a kapcsolat kellemes, de sohasem lesz meg benne az az igazi plusz teremtő erő. Akkor az nem igazi gyógyításról, tanításról, kölcsönösségről fog szólni, hanem pusztán az erőviszonyok harcáról.

Ha azonban kölcsönösen elfogadjuk, tiszteljük, szeretjük egymást, akkor együtt sokkal többre lehetünk képesek, mint amire külön-külön lennénk alkalmasak. Ha nincsenek falak, akkor és csak akkor működhetnek a szinergiák teljességgel. Minden egyéb esetben csak korlátok, elvárásoknak való megfelelések, önigazolások lesznek…

Egy Punnany Massif gondolatot idézve „mindegy a szereped, a lényeg a szeretet…”. Ez a szeretet azonban nem mindegy, hogy milyen.

Ha képesek vagyunk ezt a személyes szintet megteremteni, akkor beszélhetünk közös célokról, közös erőfeszítésekről, közös teremtésről. Akkor fogunk tudni egy csónakban evezni, és nem a másiktól fogjuk várni, hogy helyettünk lapátoljon. Akkor képesek leszünk önmagunkon is dolgozni külön-külön, hogy egységben még többek legyünk. Akkor nem a saját igazunkat akarjuk rányomni a másikra, hanem az együttgondolkodással fogunk új kapukat nyitni.

Az árnyoldalról nézve véleményem szerint azért buknak meg az emberi kapcsolatok, mert a feltétel nélküliség helyett egymást gáncsoljuk el. A modernkori rabszolgatartó társadalomban ugyanis nagyon ritkán beszélhetünk mellérendelt kapcsolatokról. Elvárás, játszmázás és versengés van. Az orvosnak a beteg, a tanárnak a diák, a főnöknek a beosztott, a férjnek a feleség (vagy fordítva), a szülőnek a gyerek, a mentornak a mentorált … az esetek többségében alárendeltje, kiszolgáltatottja.

Elfogadni, megérteni és ezáltal közösen teremteni persze nem könnyű. A kémián és az empátián túl, kell az azonos hullámhossz, a komplementaritás, közös ’repülési magasság’. Ha képesek vagyunk azonos gondolati síkon mozogni, akkor semmi nem lesz lehetetlen. Lesznek persze helyzetek, amikor az egyik félnek fel kell zárkóznia. Itt a fő kérdés az, hogy a történet résztvevői a közös teremtés érdekében hajlandóak lesznek-e dolgozni önmagukon, változni, változtatni, átkeretezni, szemléletet váltani.

Lefordítva a gondolatot, ha az én világom és a te világod között 3 lépcsőfok különbség van, de te nyitott leszel változtatni anélkül, hogy én azt elvárnám tőled / rád erőszakolnám, akkor lehetünk és tehetünk idővel egymásért. De ha több lépcsőfok hiányzik és te valójában nem akarsz feljebb jönni / én nem veled szeretném mindezt megvalósítani, akkor ott tudni kell a kölcsönös tisztelet jegyében elengedni egymást kezét. Az ilyen helyzetekben szeretettel és tisztelettel ki kell mondani azt, hogy nem működnek a szinergiák, ezért más orvost, tanárt, munkahelyet, mentort, barátot, párt…kell választanunk magunknak. A szeretetet és a tiszteletet nem lehet kikövetelni.

Coach körökben gyakran felidézett gondolat, hogy a vak nénit nem lehet erőnek erejével átvezetni az út túloldalára. Csak akkor, ha ő is tényleg át szeretne menni és a segítségünket kéri benne. Matematikai megfogalmazásban véve, 1+1 akkor és csak akkor lesz >2, ha az egyének erőfeszítése 50-50%, továbbá létezik az a láthatatlan erő, ami szárnyakat ad.

Ha egy kapcsolat igazán építő jellegű, akkor valódi szárnyakat ad, előre mozdít, valódi értéke van, de ha lehúz, elvesz belőled, tévúton jársz.

Mindennapjainkban fel kell ismerni azt, hogy ezt a fajta szinergikus hatást kivel, milyen területen vagyunk képesek elérni, és ez alapján teret engedni a szárnybontogatásoknak.

Mert adni a világnak is akkor fogunk tudni a legtöbbet, ha tisztában vagyunk önmagunkkal, céljainkkal, és azzal, hogy mi adja a legnagyobb energialöketet számunkra. Egy Feldmár gondolattal zárva önzetlenül élni és adni csak a saját primer önzőségünk kielégítését követően lehet.

-        -írta Bognár Rozita-