Vannak időszakok, amikor úgy érezzük, darabokra hullik az életünk. Tudatában vagyunk az apróbb hibáknak, de tükör kell, hogy észrevegyünk, tulajdonképpen az időzített bomba ott ketyeg mellettünk vagy éppen bennünk. Húzni akarjuk a dolgot, mert nem érezzük késznek magunkat arra, hogy túléljük a robbanást, leássunk a gyökérproblémáig... Megoldásokat keresünk kívülről, pedig a kulcs ott van bennünk. Egy bölcs mondás szerint a jó Isten mindig mindenhez ad segítséget, csak észre kell venni. Ezt persze hajlamosak vagyunk elfelejteni. Várjuk, hogy az idő, a körülmények, mások tettei majd megoldják a helyzetet. Passzív elszenvedői vagyunk a hétköznapoknak, ahelyett hogy saját erőforrásainkat mozgósítanánk. Mintha csak öntudatlanul sodródnánk. Nem merünk bele vinni semmit tervezetten, mert akkor a felelősséget is könnyebb kívülre helyezni. Máskor eljátszunk gondolatban, vagy talán néhány lépést meg is teszünk, de aztán az első nehézségnél megtorpanunk. Az asszertív kommunikáció, magas érzelmi intelligenciát tükröző tettek helyett maradnak a passzív / agresszív játszmák, a hintapolitika, az önáltatás és a gyermeki énünket előtérbe helyező megoldások.

Amikor kilépünk a komfortzónánkból - például egy deprivációs diétával – sok mindent megtapasztalhatunk. Sok dolgot leszünk képesek más perspektívából szemlélni. (Hasonló perspektíva váltást persze sokféle módszerrel meg tudunk tapasztalni.) Tragikus napokat tudunk könnyeden, higgadtan végignézni, és szürke hétköznapokba belehalni. A hangulati sinus görbét persze nem kell és nem is lehet ’kivasalni’. A mélységeket meg kell járni, érezni kell, hogy miért jutottunk el odáig. Néhány dolgot azonban nem engedhetünk meg magunknak. Nem ostorozhatjuk magunkat azért, amit mások gondolatai, szavai, cselekedetei miatt juttattak el minket a mélységhez, és nem időzhetünk túl sokat el a gödör mélyén. Nem úszhatjuk meg a felelősséget és a munkát sem. Meg kell azonban látnunk azt, hogy minden mélység értünk van. A sötétséget meg kell tudni szépen élni. Van egyfajta gyászidőszak minden fejezet végén, ami nélkülözhetetlen. A gyász egyfajta méltó lezárása a dolgoknak, búcsú valamitől, valakitől, ami / aki életünk meghatározó része volt. A gyász szomorúsággal tölt el minket, ugyanakkor ki kell tudni zökkenni, és látni kell azt, hogy néhány nap, hét, hónap, év elteltével a körülmények mindenki számára sokkal jobbá válhatnak.

Ha testünket nem eddzük, izmaink elsorvadnak… és ugyanez a következetes és kitartó munka igaz a lelkünkre, szellemiségünkre, kapcsolatainkra is. Legyen szó energia mérlegről, vagy érzelmi bankszámláról, ha tartós deficit áll fenn, akkor kifulladunk. A külső helyekről pótolt energiák (általam korábban hétköznapi drognak definiált dolgok) azonban csak látszatmegoldások, menekülő utak. Eszközül szolgálhatnak a kilábaláshoz, de nem jelentik önmagukban a tényleges megoldást.

Szépen, békésen és harmonikusan élni nem könnyű a mai világban, ugyanakkor nem lehetetlen.

Önismeret, önbecsület, önmagunk és mások tisztelete, tudatosság, következetesség, hit, pozitív szemlélet, önmagunk felvállalása, feltétel nélküli elfogadás … a kulcsa annak, hogy úgy élhessünk, ahogy igazán szeretnénk.

Mindezt persze nem adják díszcsomagolásban. Néha nehéz elmenni edzeni, és néha nehéz pozitívan szemlélni egy-egy tragikus napot. Néha azt érezzük, jobb beletörődni mindenbe, aztán azt vesszük észre, hogy az élet újra osztja ugyanazokat a lapokat, mi pedig futjuk a már ismert köröket.

Sokkal nehezebb, küzdelmesebb (és egyben izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb) a fejlődés útja, mint az állóvízben lebegve maradni. Ha azonban önmagunkat képesek vagyunk legyőzni, akkor bármire képesek lehetünk. A probléma talán azzal van, hogy mivel a legtöbb ember önbizalom-hiányos, nincsen meg az önmagába vetetett hite, és így a biztos rosszat választja a bizonytalan jövőképpel szemben. Pedig mennyivel könnyebb minden, ha a saját korlátainkat képesek vagyunk lebontani.

Ha agonizálás helyett előre akarunk menni, akkor nincs más hátra csak előre. Mert bár elcsépelt mondás, de ami nem öl meg, az megerősít, és általa többek, bölcsebbek leszünk. Az pedig rajtunk múlik, hogy a dolgokból magunk és mások számára is megteremtsük az új optimalizált maximumot. Én úgy gondolom, nem azon van a hangsúly, hogy a ’kút mélyéről’ milyen úton indulunk el. A lényeg, hogy képesek legyünk elmozdulni, tenni önmagunkért és általa másokért is. Ha pedig egyszer elindulunk, elkötelezetté kell válnunk a döntésünkkel. Nem nézhetjük azt, hogy a másik út jobb lett volna-e. Nem szedhetjük a létrán kettesével sem a lépcsőfokokat, mert akkor nagy az esély, hogy hibázunk vagy visszaesünk.

A lényeg a tudatosságban, akaraterőben, hitben, merészségben, következetességben, elszántságban, kitartásban, türelemben rejlik... Mert Rómát sem egy nap alatt építették. J

-írta ɒƚizoЯBognar -