Legutóbbi (Hétköznapi túszok) írásomhoz kapcsolódóan több kérdés futott be hozzám (van-e olyan, hogy valaki nem túsz, ha túszok vagyunk, miként szabaduljunk a helyzetből, hogyan segítsünk túszságba rekedt ismerőseinknek…), melyekre ezúton szeretnék reflektálni, és kitérni arra, hogy miként érdemes egyéni keretrendszereinket meghatározni, és kialakítani egy olyan struktúrát, ami támogat bennünket a harmonikus élet kialakításában, tehát hogyan, milyen szinten vívjuk meg a szabadságharcot.

A szabadság és túszság kérdése összetett. A megítélés, belső megélés függ attól, hogy milyen karakterrel születtünk, milyen a felvett személyiségünk, miként szocializálódtunk, milyen tradicionális, generációkon átívelő mintákat láttunk a családunkban, ezen belül milyen volt a nemek szerinti viszonyulás a szabadság / kötöttség kérdéséhez, milyen az ontológiánk, gyermekként / felnőttként milyen helyzeteket éltünk át, ezek miként raktározódtak az amigdalában (érzelmi memóriánkban),  mennyire / mióta / milyen hatások miatt ragadt be az életünk, mennyire fejlett az önismeretünk, milyen az önbizalmunk…

Visszakapcsolódva a személyiségtipológiához egyértelműen más keretrendszerben érzi jól magát egy szenvedélyes domináns, egy kalandor ismerkedő, egy visszahúzódó támogató és egy analitikus személy. Tekintettel arra, hogy kevesen vizsgálják azt önmagukban, hogy mi az alapkarakterük, és melyek azok az adalékos tényezők, amik az idők során rakódtak személyiségükre, torzítva valójában az összképet, a helytelen helyzetfelmérés, és az ebből adódó kisiklás lehetősége nagy.

A kisgyermek akkor érzi jól magát, ha megkapja az alapvető érzelmi biztonságot, a biztos támogató kezet, mellette pedig a szülő engedi igényei szerint (rugalmasan, nem sablonokat alkalmazva) kibontakozni. A kamaszkor lázadásai szintén fontos időszakot jelentenek, itt szintén nagy a szülő felelőssége. Ha valaki nem éli meg valósan a lázadó korszakot, akkor az elfojtás később, felnőtt korban jelentkezik, de a túlzott ’elcsúszás’ is éppolyan veszélyes, a sérülékeny fiatal lélekre, az önbizalomra, önértékelésre a külső környezet negatív visszacsatolásai olyan bélyeget üthetnek, amit később nehéz lesz levetkőzni. Kapcsolódóan a karakterekhez, ha egy alapvetően határozott, céltudatos gyermek szárnyait megkötik a szülők (mely többnyire nem tudatosan, jó szándékúan történik), akkor személyisége bizonytalan, felelősséget átruházóvá válhat, ami aztán kihat tanulmányaira, munkavállalására, kapcsolatrendszerére, stb. Ugyanakkor, ha egy stabilitásra, támogatásra vágyó gyermek nem kapja meg a kellő figyelmet és biztos támaszt, túlzott liberalizmusban nő fel, akkor nem lesznek meg a fix viszonyítási pontok (kapaszkodók) az életében, nem fogja találni a helyét. Ez alapján egy több gyermekes családban a szülő nem alkalmazhatja ugyanazokat a kereteket, sémákat, azokat testre kell szabni minden egyes csemetére.

Az önállósodás után az anyagi javakhoz való viszony új tényezője lesz a szabadság – túszság kérdéskörének (mely szintén függhet attól, hogy gyermekként milyen mintákat láttunk). Az az eset, hogy valaki anyagi szempontból, magánéletileg és karrier oldalról is teljes szabadságot élvez ritka, és nem is biztos, hogy jó, hiszen a legszabadabb emberek a legmagányosabbak, tehát önmagában véve, a teljes szabadság állapotába való elérés veszélyes is lehet, ahonnan az egyén elindulhat visszafelé, és elkezdheti bezárogatni az ajtókat élete egy vagy több szegmensében.

Hol van tehát az optimális állapot, miként érhető el az a szint, ami nem öncélú, nem lépi túl a valós igényeinket, ugyanakkor nem is húz lefelé minket. A változás sosem lehet kizárólagosan önérdekű, látnunk kell, miként hat környezetünkre és mindez hogyan hat vissza ránk. Érdemes lehet tehát mini projektekkel tesztelni, hogy az elméletben legyártott változásmodellek mennyire alkalmazhatóak jól élesben, mert az elmélet bármennyire is alaposan kidolgozott, a gyakorlat sok buktatót rejthet.

Elsődleges meglátásom az, hogy ami nem jó, azon változtatni kell, kérdés az, hogy milyen mértékig. Az idő múlása önmagában nem tágítja a kereteket (abszolút értelemben véve tágulhat, személyes megélés szintjén inkább alul, vagy felülértékelődhet). Ha a jelen helyzetben nem vagyunk képesek szembesíteni magunkat a valós igényeinkkel, elvárásainkkal, kimozdulni a komfortzónánkból, vagy éppen ellenkezőleg megvan az igényünk, de falakba ütközünk, akkor később, már a megszokás miatt nem fogunk máshogy viszonyulni a dolgokhoz, akkor is, ha a külső körülmények tágabb kereteket adnak, vagy kompenzációként nagyon a realitás határa fölé mehetünk.

Mondok erre néhány példát. Ha a kamaszt eltiltják a bulizástól, akkor vagy annyira elfojtja a valós igényeit, hogy később, az önállósodás után már inkább fogja magát falak mögé zárni, vagy a másik véglet, hogy két kézzel habzsolja az életet limitek nélkül, mert jár neki, be kell pótolnia huszonévesen azt, amire korábban nem volt lehetősége. Az első esetben elnyomja önmagát, a másodikban kiég. A kicsi ’égési sérülés’ persze jó lehet, sokat lehet tanulni belőle, de ha valaki teljesen ’megég’, akkor sokszoros lélekplasztikával se lehet sérülésmentesen tovább élni.

Ha valaki a munkahelyén tartósan túsz lesz, pedig minden idegszálával menne, de képtelen elmozdulni, akkor annyira elkényelmesedhet, hogy komplett ideológiát gyárt arra, miért nem lenne máshol sem jobb. Tudat alatt persze várja, hogy az élet kényszerítse rá arra, hogy lépjen, mártír szerepbe rakja önmagát. Ha végül a munkáltatója építi le, akkor vagy hasonlóan bele fog simulni más cégnél is kényelembe (mert ezt szokta meg), vagy a kelleténél is többet ugrál (függően persze életkorától, lehetőségeitől, anyagi korlátaitól).

A házasságában boldogtalan emberek többsége szintén mártír túsz. A problémáit kivetíti másra - legtöbbször nem is a házastársra, hanem más családtagra -; kifogásokat keres. Tudat alatt változtatna, de az emberek döntő többsége a megszokott, jól bevált rosszat választja a bizonytalannal szemben. Elmarad az őszinte, nyílt kommunikáció, elkezdődik egy hazugságspirál több szinten. A probléma ott van, hogy a változás irányába (legyen az akár kilépés, akár a meglevő kapcsolat magasabb szinten történő folytatása) kevesen képesek elmozdulni. Sokan, ha már nagyon szenvednek, sem vállalják fel azt, hogy mit akarnak, inkább elkezdenek apró okokat adni arra, hogy a másik dobja be a törülközőt. Az egész nem más, mint egy rejtett manipuláció, ahol a túsz gyermeki énjének dühe, sértődöttsége, hisztije … kerül előtérbe. Messze van a helyzet a rációtól, a tiszta érzelmektől és az asszertív kommunikációtól.

A rabság, túszság állapotát az alábbi kategóriákba sorolom:

• Az élete minden területén balance-ban élő ember, aki az átmeneti hullámvölgyeket gyorsan, rugalmasan képes kezelni, örök optimista. Az átmeneti rabságban is a lehetőséget látja, ezáltal gondolati síkon nem ragad be.
• Túsz, akiben nem tudatosul az állapota, a külső körülmények hatására sodródik, örök kiszolgáltatott.
• Önkéntesen alárendelt, aki személyiségéből fakadóan akkor érzi jól magát, ha másokat szolgálhat. Ők azok, akik egy vagy több szegmensben kifejezetten jól elvannak ’rabszolga’ szerepben, nem cél a szabadságharc megvívása.
• Túszok, akikben tudatosul, hogy nincsenek a helyükön, de nem akarnak tenni ellene. Beragadnak, elkényelmesednek, és tulajdonképpen már boldoggá teszi őket, hogy a világ sajnálattal kezeli őket, a panaszkodással kivívva maguknak a figyelmet és a törődést.
• Túszok, akik tudják, hogy azok, pontosan tudják, mit kellene tenniük azért, hogy kikerüljenek ebből az állapotból, mégsem képesek előre mozdulni, helyette részleges álmegoldásokat keresnek, nem merik felvállalni önmagukat és döntéseiket. Ők azok, akik pozitív impulzusok hatására önigazolást keresnek, hogy miért nem szükséges lépniük, negatív hatásokra pedig egyre mélyebben futják ugyanazokat a gondolati köröket, amiből nem képesek kizökkenni. (Őket hívom én a ráció rabjainak.)
• Túsz transzformerek, akik életük több területén is beragadnak, egy szegmensben képesek kiszabadítani magukat, ez azonban más területeken növeli a kötöttségüket (a változást nem azon a területen kezdik, ami pozitívan képes hatni a többi szegmensre).
• Túszok, akik sikeresen felismerik a helyzetet, elemzik a lehetőségeket, tudatosan mozdulnak el, képesek a változásra, nem fordulnak vissza az első kudarcnál. Hitvallásuk, hogy nincsenek magasságok mélységek nélkül.

Mindennek hátterében fontos megvizsgálni a túsz önbizalmát, önértékelését, hitrendszerét, tetterejét, merészségét (kockázat vállalási hajlandóságát) is, ezek ugyanis a változás kulcstényezői. 

A szabadulás útja pedig mindennek értelmében többféle lehet. Függ az egyén helyzetfelismerésétől, problémájától, karakterétől, céljaitól, az állapot fennállásának idejétől, a környezeti hatásoktól (támogató, neutrális, vagy fékező hatású), a toló és húzóerőktől...

Van, akinek elég a gondolati rabságból kikerülni és új „szemüvegen keresztül” nézni a világot, van, akinek a kezdőlökést kell megadni, másoknak folyamatos és hosszabb távú támaszra lesz szükségük, és lesz, akinek az önértékelésének helyreállítása fogja lebontani a falakat.

Az optimum megtalálásának első lépése azonban minden esetben a helyes önismeret. Ezt követi annak elemzése, hogy a múltból mi, hogyan hat döntéseinkre, milyen negatív minták/élmények blokkolhatnak minket. A részletes hatáselemzésből kiindulva és az eredményeket megértve el lehet kezdeni az átprogramozást, és a helyes ’működést’.  Fontos megszabadulni a félelmektől. A félelem – mint negatív érzelem blokkol a jelenben, hatására hajlamosak lehetünk halogatni dolgokat, vagy éppen ellenkezőleg kapkodni. A helyes, asszertív kommunikáció és az ’én üzenetek’ a sikernek szintén a zálogai, és nem utolsósorban az elvárásokat összhangba hozni azzal, hogy mi mit vagyunk hajlandóak megtenni a jobb, magasabb szintű életvitel érdekében. A megoldáshoz pedig néha nem kell mást tenni, mint átkeretezni a valóságot...

- írta ɒƚizoЯBognar -