Pontosan két hét telt el a legutóbbi bejelentkezésem óta. Mostanában mindenhol mindenről zeneszámok jutnak eszembe a nap 24 órájában (vagy ahogy a lányom fogalmaz, nem tudom kikapcsolni a belső rádiómat J), így van ez az idővel kapcsolatban is…

Az idővel, amit gyakran érzünk úgy, hogy „repül…, de nincs egyedül, Te vagy, aki most vele repülsz…”, máskor meg türelmünket veszítjük a várakozásban, és akkor „time goes by so slowly”, és vannak az életben kilátástalannak tűnő helyzetek, sok-sok megválaszolatlan kérdéssel, amikor a „who can say”.. kezdetű kérdésekre a válasz „only time.”

Ismételten említés szinten hozok fel témákat az elmúlt időszakból. Amiről bővebben is olvasnátok tőlem, azt kérlek, osszátok meg commentben, vagy privát üzenetben. Köszönöm előre is.

Na és akkor a témák május második feléből:

Tízmilliószoros nap – május 21.

Egészen tavaly nyárig nem tudtam, hogy vannak ilyen napok, sőt … Aztán elkezdtem utána olvasni, és mivel az agykontroll elve is az, hogy pozitív gondolatok hozzák az általunk vágyott jót, így véleményem szerint, ha az univerzum is támogat benne, miért ne adnánk esélyt annak, hogy a gondolatok teremtő ereje még erősebb legyen. Veszíteni mindenesetre nem lehet vele, és ha nem is manifesztálódnak a nagy csodák, de legalább volt egy derűs, 100%-ban pozitív napunk, amikor ügyeltünk arra, hogy ne a korlátozó hitrendszereink, félelmeink legyenek fejünkben úrrá. A magam részéről hiszek a placebo hatásban, tehát érdemes lenne évente nem négy, hanem legalább 12 ilyen teremtő napot tartani (és most nem a marketingfogásokra gondolok), amikor az elménket tudatosan pozitív irányba programozzuk. És akkor még mindig csak nagyon keveset tettünk mentális szinten önmagunkért…

Karrier coaching

A coach vizsgám után kaptam felkérést, hogy Indygo-s színekben karrier coacholjak és segítsek fél – fél órás brief coaching keretek között másoknak personal brandingben. Fél óra nem nagy idő, mégis pont elég ahhoz, hogy a legfőbb gátakat a coachee-ban feltárjuk. Sajnos, aki bizonytalan a jövőjét illetően, nem tudja biztosan, hogy merre tovább, vagy van irány, de azon belül a szegmens nem tiszta, ott mindig vannak blokkok. Függetlenül kortól, végzettségtől, tapasztalattól … elmondható, hogy a legnagyobb gátakat mi magunk alakítjuk ki, amelyek aztán akadályoznak abban, hogy a tényleges erősségeinket megmutassuk a munkaerő-piacon… És ezek a gátak karöltve az egónkkal szépen lebilincselnek, fogva tartanak és elhitetik velünk, hogy miért nem lehet jobb, miért nincs esélyünk másra…Hitelesen pedig én márkát blokkokkal nem építhetünk. Az első lépés mindig a helyes önismeret, önbecsülés, a saját erősségeink és lehetőségeink feltárása. Utána definiálhatjuk a célt és az ahhoz vezető utat. Nem baj, ha nem vagyunk még vér profik, kellő elszántsággal, hittel és akarattal mindenre képesek lehetünk.

Pozitív nap

A Pozitív nap oldalán láttam ezt a kisfilmet (http://pozitivnap.hu/inspiralo/egy-kisfilm-ami-megmutatja-mit-jelent-igazan-szeretni-video), ami aztán ébresztett bennem néhány gondolatot az emberi kapcsolatokról és érzelmekről.

Mit ér a szíved, ha nem adhatod oda senkinek?.... ha a szeretetnek gátjai vannak, mert falakba ütközik? Nem belül, kívül. Mit érsz akkor magadban? A poklot a mennyországtól egyetlen hajszál választja el, és ezt a hajszálat úgy hívják: szeretet. A mai világban nem divat szeretni, mert aki meg meri élni, ki meri mutatni az érzéseit, az sebezhető. Ezért aztán a legtöbben bádog emberként élnek. De az élet rövid, egyszer mindenkinek menni kell. És ha lepereg az életünk filmje, mit szeretnénk benne látni? Azt, hogy életünk, szerettünk, és tartalom volt a napjainkban, vagy azt, hogy érzelemmentes robotként róttuk a köröket? A válasz mindenkiben ott van. Persze, aki szívvel él, az sérül, és itt jön az egó, aki meg kell hogy védjen. Ugyanakkor véleményem szerint nem mindegy, hogy kinek adjuk a főszerepet életünk filmjében, az egónak, vagy az igazi belső énünknek, érzéseinknek…

Feldmár forever

Ahogy a tízmilliószoros napokat sem ismertem, úgy Feldmárt sem olvastam egészen az idei évig annak ellenére, hogy valami furcsa tudatalatti program hatására tavaly még ajándékba is sikerült Feldmár könyvet vennem (pedig akkor csak témára és nem szerzőre fókuszáltam). Aztán kedves barátnőmnek szülinapra és névnapra is Feldmárt vettem, és én is elkezdtem olvasni. A HVG könyvek kiadásában jelent meg a Most vagy soha… A könyv utánam kiáltott, és garantáltan állítom, le lehet tenni, de nem érdemes.

Néhány sor a könyvből a kommentjeimmel, amin érdemes lehet elgondolkozni…

·        „ Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem? Ha csak magamért fáradozok és állok ki, mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?”

Tapasztalatból látom, az esetek nagy részében nem állunk ki önmagunkért. Pedig nem annyira nehéz és bonyolult… csak el kell kezdeni. Persze kell hozzá az elején bátorság és talán egy kis makacsság is, hogy ha mindenki más elbizonytalanít, akkor is meg legyen bennünk a teljes bizonyosság. Feldmár hosszasan ír az önzőségről. Ha magunknak nem adjuk meg, amit szeretnénk, akkor a világnak sem fogunk tudni adni, sok minden értelmét veszíti…

·        „Mindenki hazudik… nem merik megmondani azt, ami van, mert megszégyenítenek…,  ha soha nem mondod meg, mit akarsz, akkor soha nem fogod megtudni, hogy ki a barátod, és ki az ellenséged.” „Aki megmondja, hogy mit szeretne, és szeretné, hogy elérje, amire vágyik, arra azt mondják, önző.”

Mi lesz azzal, aki a sorban mindig az utolsó helyre teszi magát? Elfogy, felemészti az élet. Merni kell megmondani, mit szeretnénk, és persze nem másokat elnyomva, a tisztesség kereteit figyelembe véve, de következetesen tenni azért, hogy a vágyaink teljesüljenek. Utána pedig a saját gazdagságukból tudni kell adni másoknak. Pénzt, figyelmet, törődést, szeretetet…Kinek mire van a legnagyobb szüksége…

·        „Nincs időnk. Aki ezt nem érti, az nem buta, csak megijedt. Ha ezt érted, akkor azonnal változtasd meg, ahogy élsz. Tegyél mindent a helyére!”

A félelem blokkol mindent a legjobban. Pedig mindenki tudja, hogy az életben egyetlen dolog biztos csak, és az a halál. Mégsem úgy élünk, hogy ha a mai lenne az utolsó napunk, akkor is boldogan távozhassunk… A félelmekkel dolgozni kell, mert önmagunkhoz vezetnek el minket. Számomra minden egyes félelemmel kapcsolatos ügyben a fő kulcskérdés az, mi a legrosszabb, ami történhet? Ha erre megtaláljuk önmagunkban a választ, megszeretgetjük, akkor rájövünk, hogy semmitől nem kell félnünk.

·        „Mindannyiunknak van tehetsége arra, hogy inkább egy kellemes hazugságban éljen, mint egy kellemetlen valóságban. Inkább eltűrjük azt, ami rossz és fájdalmas, de ismerős, mint hogy megreszkírozzuk az ismeretlent.”

Sajnos ez is így van. Nagyjából helyzettől, tértől, kortól, nemtől… függetlenül igaz állítás. Ha valakit testileg bántalmaznak, még akkor is inkább választja a biztos rosszat, mint  a bizonytalan jót, mert tudja, hogy mikor, milyen verést kap.. Fél, blokkolja önmagát. Rabláncok vannak a lábain, amik miatt képtelen a változásra.

Nézzük meg az egészet más perspektívából… és meg fogjuk látni, hogy amit látunk, az csak más, de egyáltalán nem félelmetes….

Motiváció vs szeretném

Ahhoz, hogy motiváltak legyünk, kellenek driverek a hétköznapokban. Lehetnek ezek nagy célok, amikért hosszasan küzdünk, vagy apróságok. De kellenek, mert ezek adják meg az élet szikráját. Azt a fajta csodát, amit minden egyes nap megélhetünk. Ha elnyomjuk magunkban az érzést, lenyomjuk, amit igazán szeretnénk, akkor oda a motiváció, és visszakerülünk oda, amit Feldmár is ír, tehát benne maradunk a kellemes állóvízben, mintsem, hogy hajtana minket a fejlődés motorja…

Futás, bringa, komfortzóna

Futás kapcsán van egy kialakult rutin, mondhatjuk ezt is korlátozó hitrendszernek. Az a rutin, ahogyan nap, mint nap végezzük az edzéseinket. Ebben voltam én is benne, így jó ideje intervallban szerettem futni, mert össztávban így többet bírtam, mint egyben fix tempót teljesítve. Aztán múltkor együtt futottam egy anyukával. Ő korábban számos versenyt is megjárt, tehát tartanom kellett a tempót. Ahogy futottunk rájöttem, hogy bírom én ezt, és tulajdonképpen, ahogy viszonyulunk a futásban a dolgokhoz, úgy viszonyulunk az élet nagy kérdéseihez is.

Mihez kell több energia? Lelassítani, netán megpihenni és újra nekikezdeni, vagy fokról fokra menni tovább? Nem vagyunk egyformák, így mindenkinek más tempó, más táv, más stílus a nyerő, mindenesetre, aki fut, érdemes megfigyelnie önmagát és párhuzamot vonni futási stílusa és aközött, ahogyan az élet nagy kérdéseit kezeli. Aztán ki lehet próbálni a fizikai edzést kicsit máshogy, és garantáltan jönni fognak gondolatok, ki fognak tisztulni helyzetek, lesznek felismerések…

A bringázásnál szintén jött egy gondolat. Aki dimbes-dombos környéken teker, az tudja, hogy a lejtőn merni kell menni, mert a kaptatókhoz össze kell szedni az energiát. Persze ésszel! De ha behúzott fékekkel megyünk lefele, akkor a kaptatót is garantáltan extrán kihívásokkal telinek fogjuk megélni…

Szép hetet mindenkinek!

-írta ɒƚizoЯBognar -