Ha azt mondom, Gauss-görbe, mindenkinek eszébe jut a normális eloszlás függvénye és a hozzá kapcsolódó grafikon egykori matematika, statisztika és vagy fizika tanulmányaiból.

A castingtól az elválásig c. bejegyzésemben már körbejártam korábban azokat a Gauss-görbére hajazó folyamatokat, amelyek ráilleszthetőek karrier utakra, párkapcsolatokra, hobbyra … egyaránt.  Az életünk tulajdonképpen – mondhatnánk – Gauss-görbék láncolata, azonban a történet itt korántsem zárul le, hiszen legtöbbünk életében kevés dolog fekete, vagy fehér. Mivel nem 0-1 programozásban gondolkodunk a döntési helyzetek legtöbbjében (kivételt képeznek ez alól az erősen racionális, analitikus gondolkodású emberek), marad a szürke zóna, amibe belecsúszva és tartósan bent ragadva túsz helyzetekbe kerülhetünk. Túsznak hívjuk azokat az embereket, akik lojálisak, de nem elégedettek, és nem mozdulnak el helyükről. Az ilyen embereket megbénítja többnyire saját tudatuk, mely alapján bár egyre rosszabbul érzik magukat, mégis úgy gondolják, hogy „máshol se lenne jobb”, „ennyi idősen már nem váltogathatnak”, „nem kockáztathatják családjuk biztos megélhetését”, „mit szólnának mások” stb.

A túsz szindróma a munka világában a nemzetközi kutatások alapján az emberek 60%-át érinti, ez az arány hazánkban átlagosan 75% az aktuális felmérések szerint. Bár magánéletre vonatkozóan nincsenek felmérések, coaching folyamatokból jól látható, hogy a munka-magánélet szorosan együtt mozognak, tehát, akinél munkahelyi dilemma van (pl. menjek/maradjak?), ott a párkapcsolatban is többnyire hasonló problémák húzódnak meg. A túszság kiváló indikátora pl. a gyakori betegség, vagy az, ha munkaidőnk legnagyobb részét közösségi oldalakon, vagy egyéb ügyeink intézésével töltjük; párkapcsolati problémák esetén pedig, ha egyre inkább elkezdünk kifelé élni, hirtelen fontosabbá válik a sport, hobby, barátok, stb.

Mi van akkor, ha megkezdődött a zuhanás?

Ahogy a Gauss-görbénél is láthatjuk, ha elértük az opcionális maximumot, és nincs lehetőség további fejlődésre, új célok elérésére, kezdődik a lejtmenet. Nyilván a proaktív ember, ha úgy érzi, a dolgok rossz irányba fordulnak, azonnal felismeri a helyzetet, és akcióba kezd. Beszél a főnökével / élete párjával… elmondja a problémáját, megoldási javaslatot tesz, stb. Ez az asszertív, konstruktív magatartás szépsége ellenére azonban egyáltalán nem garantálja azt, hogy a másik fél nyitott a javaslatainkra, vagy egy más, de számunkra is elfogadható megoldási utat rajzoljon fel. Az esetek jelentős részében ilyenkor kapunk egy gumicsontot (jól hangzó, mégis soha meg nem valósuló ígéretet), amivel aztán vérmérsékletünk függvényében először türelemmel, majd egyre fokozódó belső feszültséggel éljük mindennapjainkat. Ha ez a fázis elhúzódik - mindenki tudja, hogy probléma van, de a helyzet lényegében nem változik, nem indul el egy új ’teremtő fázis’ – akkor jön az a jelenség, amit én túszdrámának hívok. A túsz helyzet minél tovább húzódik el, annál kisebb az esély arra, hogy változás történjen, az egyéb beragad a helyzetbe (egyre mélyülnek a gondolatok, hogy nem tehet semmit, és ezért fizikálisan is ’lefagy’). Ha a túsz felismeri a veszélyt, és meg akarja oldani, akkor fog kilépni, ténylegesen változtatni, ha már eléggé szenved. A szenvedés mértéke a legfőbb belső hajtóerőnk arra, hogy kilépjünk a komfortzónánkból. Aki nem szenved eléggé - lehet bármilyen vonzó célja, az újdonságtól / ismeretlentől való félelme, bizonytalansága blokkolja - az esetek több mint 80%-ban nem képes lépni.

Ha pedig nem lépünk, de szenvedünk, tehát tartósan feszít minket valami belülről, akkor az élet elkezd pofozni, és a görbe negatívba megy át. A külső figyelmeztetések először általában enyhék, majd ha ekkor sem történik érdemi változás, akkor jön a nagyobb dráma.

Elisabeth Kübler-Ross svájci származású pszichiáter kutatásaiban azt mondta, hogy minden egyes negatív esemény során (legyen az egy egyszerűbb probléma, vagy egy súlyos dráma) a következő pszichológiai fázison megyünk át: sokk, tagadás, szorongás, depresszió, próbálgatás, döntés, elfogadás, integrált cselekvés. Ezeken a fázisokon helyzettől és karaktertől függetlenül minden esetben átmegyünk, ha megoldatlan problémánk van, a különbség csak az idő faktor.

Egyéni megéléseim és másokkal való beszélgetések alapján úgy látom, hogy az óceán alját mindannyian megnyaldossuk többször, sokszor ez a leszálló ág párhuzamosan megy végbe az élet több területén. Ha azonban ezt a mélyrepülést tudatosan éljük meg (tehát saját poklainkat úgy járjuk meg, hogy tudjuk, okkal történik mindez velünk, és tanulhatunk belőle, tudjuk mi vezetett el oda, és képesek vagyunk az útvesztőben összeszedni magunkat), akkor ha később hasonló helyzetbe kerülünk – akár mekkora krízisről legyen szó – már ’gyorsabban fog visszapattanni a ping-pong labda a mélyről’, kevésbé fogunk belehalni, hiszen pontosan tudjuk, hogy nincs olyan probléma, amiből ne lehetne kijönni.

Ha minden rossz…

Van az úgy, hogy egyszerre hullnak ki életünk tartópillérei alólunk. Divat és elvárt ma optimistának lenni és a boldogság után futni, de úgy vélem, önazonosságunkat a divattrendek oltárán sem szabad elveszíteni. Itt természetesen nem arra gondolok, hogy panaszkodásba csússzunk bele, mert az nem visz előre, de ha épp a gödörben vagyunk, vállalni kell azt is, nem kell és nem is szabad a külvilág felé felvenni a a Superman dresszt, mert disszonáns lesz a kép. Normális állapot az is, ha nem vagyunk tökéletes formában, nem tudjuk a maximumot nyújtani. Van akinek ebben az állapotban el kell egy ideig dagonyázni, kell, hogy legyen, aki velünk érez, és olyan barát is kell, aki akár egy kegyetlenül negatív kritikával, reális tükörrel fog kimozdítani bennünket. (Hogy kinek mi segít, karakterenként változó. A domináns -DISC-es pirosaknál-  jól jöhet egy barát, aki ha kell, akár ridegen a lelkükbe tapos, a kapcsolatépítő embereknél – DISC-es sárgáknál, valaki, akivel kibeszélhetik magukat, a támogató zöldeknél, egy társ, aki mellettük van, együtt érez és meghallgatja őket, az elemző kékek pedig szeretik saját szabályrendszerük alapján végig matekozni a teljes képletet. Kevert színek esetén pedig értelem szerűen jönnek a kombinációk.)

A megoldást persze meg kell találni mindenkinek. Ha több csatát elveszítettünk, azt a területet kell elsőként újraépíteni, ami számunkra a legfontosabb, és aminek a legnagyobb a húzóereje.

Ha például valakinek ez a legerősebb terület az igazi hivatásának a megtalálása, mindamellett, hogy magánéleti problémákkal küzd, akkor a fókuszt a karrier útra kell tenni, annak rendbe tétele fogja más megvilágításba helyezni és a megoldás felé terelni élete többi területét is.

A változás tehát szükséges része a fejlődésnek. Mindig rajtunk múlik, hogyan éljük meg a helyzetet, hogyan reagálunk a lehetőségekre, vagy éppen ha zsákutcába tévedünk, mennyi időt és miként töltünk ott el. Egy biztos! Nem úszhatjuk meg. Ha nem vagyunk a tengelyünkben, és nem oldjuk meg a ránk váró feladatokat, problémákat, akkor a csomag egyre nagyobb lesz, és egyre mélyebbre fog lehúzni. Vannak persze alkotó tevékenységek (zene, festészet, irodalom, stb.), ahol ezek a valódi mélységek kellenek ahhoz, hogy a legtöbbet, legszebbet adhassuk a világnak, középúton lebegve ugyanis nem lehet valódit teremteni, és a magasságokat sem tudjuk igazán a mélységek nélkül élvezni, értékelni, ugyanakkor kellő tapasztalattal és megéléssel a hátunk mögött nem feledkezhetünk el arról sem, hogy az élet rövid, nem mindegy tehát mire, mennyi időt fordítunk, hogy éljük meg a mindennapokat. Tehát ha megéltünk egy drámát és sikeresen kijöttünk belőle és nem vagyunk művészek, ha tehetjük minimalizáljuk az ilyen kitérőket.

Mert mindig, mindenre van B terv, és ha az sem jön be, jöhet a C, D… J

Ahhoz pedig, hogy elég jól éljünk, meg kell tanulnunk saját magunknak szép görbéket írni.

- írta ɒƚizoЯBognar -