Akár magánéletről (barátságokról, párkapcsolatról), akár karrierről van szó, az útkeresés első lépéseként mindenki keresi a neki való embereket / lehetőségeket… az alapján, hogy ki/mi felel meg énképe alapján legjobban a vágyainak, jövőképének.

Vannak előre meghatározott szempontok, amik szerint válogatunk, és a másik oldalról is vannak kritériumok, amik szerint adott helyzetben mi lehetünk éppen a befutók. Van egy konkrét célunk, amit el akarunk érni, ennek érdekében pedig a legjobbak akarunk lenni.

A casting a kapcsolatok első lépése, amikor – ha el akarjuk adni magunkat, meg akarjuk nyerni a válogatást, akkor mindent bevetünk. Self marketing. Első lépésként a legjobb képünket mutatjuk többek között a közösségi oldalakon. Ha szerencsénk van, előre levadásznak minket, tehát a másik oldalnak kell megküzdenie értünk, ha pedig mi akarunk új kapcsolatot, új állást szerezni, akkor nekünk kell a meggyőzés oldalán elsőként többet letenni az asztalra, hogy felhívjuk a figyelmet. Ebben a fázisban a fő problémának azt látom, hogy a célokat és az eszközöket a nagy megfelelni akarásban sokan összekeverik. A célt nem önmagukban látják, hanem valaki, vagy valami megszerzésében, és elkezdik a helyzetnek emiatt alárendelni magukat. Nagyon pontos önismeret kell ahhoz, hogy valaki ebben a fázisában ne csússzon el, mert a kínálkozó lehetőségek kecsegtetőek.

Elmegyünk például egy állásinterjúra. Ha tetszik, amit kínálnak (több és erősebb a pro mint a kontra), és biztosra akarunk menni, nem kockáztatunk. Ha elég rutinosak és elég jó emberismerők vagyunk, pontosan tudjuk, mit akar hallani a researcher, így ha a helyzet megkívánja, picit kozmetikázzuk a személyiségtesztet, vagy éppen az interjún jobban domborítjuk erősségeinket. Ugyanez történik az első randevún is. Két ember találkozik. Szimpatikusak egymásnak, a másik kedvében akarnak járni, folyton udvariaskodnak, átadogatják a döntés jogát a másiknak mintha minden mindegy lenne. Kicsit rózsaszín köd lebeg, melyben a tényleges oldaluk szépen elnyomva marad, mert akkor és abban a helyzetben a legszebbnek, legtürelmesebbnek, legodaadóbbnak kell lenni.

Első kör win-win. Megvan álmaink állása, párkapcsolata, indulhat a közös együtt-teremtés időszaka. Párkapcsolat esetén eltelnek az első ismerkedős hetek tele színes programokkal, minőségi időtöltéssel, romantikával; ajándékokkal…az új munkahelyen pedig odaadóan, lelkesen teljesítünk a próbaidő alatt. Ha még ekkor is minden tökéletesnek tűnik, a „szerződés határozatlan idejűvé” válik, vagy legalábbis elkezdünk hosszabb távra tervezni.

Megvan életünk párja. Kitűzzük a közös célokat (közös ház, közös autó, esküvő, gyerekek, közös kassza, közös hitel…), aztán elkezdenek a szürke hétköznapok ennek fényében szorgalmasan telni, boldogan futkározunk a mókuskerékben. Ha jól működik a gazdasági társaság, akkor szépen jönnek az eredmények, egyik lépcsőfok a másik után. Kis lakás- nagy lakás- ház; kis autó- nagy autó – luxus autó…ki éppen honnan indul, és hova akar eljutni preferenciái alapján. Olyan, mint egy szép közös túra felfelé a hegyre.

Karrierben hasonlóan a párkapcsolatokhoz a felfutás pillanatában semmi más nem lebeg a szemünk előtt, mint a helytelenül meghatározott cél érdekében egyre feljebb és feljebb jutni (több elismerés, több pénz, jobb státusz…). Hogy nyakunkon közben a burnout, hajlamosak vagyunk nem észrevenni.

Az X generáció tagjaként már fiatalon internalizáltuk a versenyt, versengést, tehát ha és amennyiben az élet nem gördít nagyobb akadályokat, gyorsan képesek vagyunk elérni a céljainkat. Együtt pedig minden könnyebb. Elérünk a csúcspontra. Minden szuper, megvan a közös,családi otthon, az autó, a stabil, rentábilis munka, megszülettek a gyerekek, kerek egész a kép…, eljutottunk a kívánt állapotba. És itt jön a de. A veszély, mely ott és akkor aktivizálódik, amikor az inflexiós ponton kényelmesen hátradőlünk. Amikor elkezd a komfortzóna szorítani, eltűnnek a közös célok, amik eddig a kapcsolatot jól és eredményesen működtették, megindul a széthúzás. Új irányok, új érdeklődési területek, saját célok, saját utak keresése, úgyis fogalmazhatunk, hogy elkezd nyílni az olló, megindul az eltávolodás. Önmagunkat már kicsit sem akarjuk feladni, sőt mindent meg akarunk élni. Nagyjából ez az időszak az, amikor önismeretileg is kezd letisztulni a kép. Apa elmegy motorozni, vitorlázni, ironman lesz belőle… Anya feng shui szakértővé avanzsál, átrendezi a lakást, közben hiperegészséges életmódra akar mindenkit szoktatni, jógázni jár a barátnőivel, stb. Egy példa a sok ezerből, mégis szemléletes.

A férj nem akar szénhidrátcsökkentett diétán élni, de meghívja az új cimborákat minden áldott héten sörözni, a feleség meg éppen ettől rosszul van, mert bezavar az új egyensúlyába. A férj nem tud azonosulni az új elvek mentén berendezett lakással, kineveti a feleség új hobbyját, stb. Ellenfeszülnek minden ponton, nincs meg a támogató, elfogadó közeg. Harmónia helyett már csak meccsek és feszültség van. Megváltoztunk? Vagy megváltozott a másik? Vagy csak túl rózsaszínűnek láttunk az elején mindent? Vagy már az alapok sem voltak jók? A történet szempontjából a jelen helyzetben talán már mindegy, mert a múltra már nem vagyunk képesek hatni, csak az ok-okozatiságot elemezni. Az inflexiós pont – vagyis ahonnan elkezdenek a felek széthúzni olyan, mint egy piros lámpa. Lehet rá úgy reagálni, hogy nem vesszük figyelembe, de akkor a lejtőn garantáltan nem lehet már megállni, és minél mélyebbre jutnak a felek, a lejtmenetben annál erőteljesebben jelenik meg az ellen-teremtés, egymás szándékos kicsinálása, végül aztán már a legjobb megoldás a válás.

A párkapcsolatokra és a szakmai karrier utakra ezt a Gauss görbét minden időben rá lehetett illeszteni, ami azonban változott, az nem más, mint az inflexiós pont időbeli megjelenése. Szüleink idejében az inflexiós pont jellemzően a párkapcsolatban akkor jött el, amikor a gyerekek már kirepültek (mondhatni a szocializmusban lassan, komótosan őröltek a malmok). Sokan úgy gondolkoztak, ha eddig kibírták közösen, akkor maradnak tovább az elvan kapcsolatba, inkább ölték egymást, a válás ritkábban jelent meg alternatívaként. Mára a helyzet változott. Ahogy korábbi írásomban már kitértem rá, a válások száma ugrásszerűen megnőtt, az élettársi viszonyok elterjedése pedig szintén erősítette a felek hajlandóságát arra, hogy az inflexiós pont elérésével a kiugrást válasszák. Az X generáció a 30-as évei végén, 40-es évei elején jut el jellemzően a middle life crisis részeként abba az állapotba, hogy – ha és amennyiben a repülési magasság megfelelő, tehát nincs erőteljes visszatartó tényező (önállóan is megvannak az anyagi biztonság feltételei, könnyen lehet osztozkodni, nincs közös hitel, nem túl kicsik a gyerekek stb.), akkor új életet kezd. Az Y generációnál – ahol már mindent a gyors megoldások, hirtelen váltások, jobb lehetőségek jellemeznek- az inflexiós pont bekövetkezése még korábbra tehető.

A fő kérdések a lejtőn való elinduláskor a következők:

·         Mennyire akarjuk a folyamatot visszafordítani?

·         Mekkora esélyt látunk rá, hogy minden rendeződjön?

·         Mi vezetett ehhez az állapothoz?

·         Mi változott meg? Milyen újdonságok jelentek meg?

·         Az új dolgok megjelenése hogyan hatott a kapcsolatra? Mit blokkolt, mennyi ideig?

Az esélyek annál jobbak, minél rövidebb idő óta állnak fenn a problémák. Ha évek óta szőnyeg alá voltak söpörve, vagy álmegoldásokkal foltozgatva, akkor a megoldás esélye is csekélyebb.

Hiszem és vallom, hogy amit közösen akarunk, azt nagy eséllyel képesek is vagyunk megtenni, így a lejtőn meg lehet állni, és vissza lehet jönni, ehhez azonban tudatos, kitartó munkára, új közös célokra, közös értékekre van szükség. Ha erre a felek nem képesek, akkor a különválás borítékolt, egyetlen ismeretlen tényező az idő, amikor ezt a legideálisabbnak élik meg. Vagy egy fedél alatt maradnak és mindenki éli a saját, külön bejáratú életét, aminek meglátásom szerint semmi értelme nincs.

Előfordulhat, hogy az inflexiós pontot a munkában és a magánéletben egy időszakban érjük el. Kritikus időszak, melyben az első és legfontosabb kérdés, hogy melyik faktor az erősebb. Amelyik a markánsabb, azt szükséges először kezelni, az lesz képes jobban hatni ugyanis a másikra pozitív irányba. Ha nem kezelünk semmit sem, az bedől, romhalmazból pedig csoda kell, hogy újra várat építsünk.

Megoldás az életben mindenre van. Mélységek nélkül nincsenek magasságok.

A lényeg, hogy ne kényszerhelyzetekben éljünk, mert az megöli az élet értelmét. Rabmadárként nem lehet szárnyalni. A lejtőn lefelé zuhanni sokkoló. Szembenézve azonban a problémával el lehet dönteni, hogy mit akarunk kihozni belőle. A megoldás pedig bennünk van, csak felszínre kell hozni. Végiggondolva a folyamatot pedig önismeretnek sem utolsó lecke.

by BoRo