A 21. század embere számára a birtoklás fontos, fontosabb és szélesebb körben értelmezhető, mint valaha volt. Minél több és társadalmi mérce szerint értékesebb, különlegesebb dolgot birtokolunk, annál nagyobb figyelmet kapunk, tulajdonolni akarunk tehát mindent. A röghöz kötött magyar társadalom számára alapelv, hogy felnőttként ingatlant (egyedül, vagy megosztva / mással, önerőből, vagy hitelintézettel karöltve) birtokolni kell. Aki albérletben él (megteremtve ezáltal egyrészről a mobilitás feltételeit), az a közvélemény megítélése szerint negatív „bélyegzést” kap, ebből kifolyólag pedig, aki lakást bérel, előbb-utóbb elkezdi rosszul érezni magát, és akkor is tulajdonjogra akar szert tenni, ha éppen számára adott térben és időben korántsem az a legkívánatosabb forma. A birtoklás második pillére az ingóságok, hétköznapi értelemben véve vett státuszszimbólumok köre. Értékelési tényező itt a mennyiség és a minőség; presztízs dolgokat birtokolni és minél szélesebb körben láttatni. És itt el is érünk a következő pillérhez, az emberi kapcsolatok rendszeréhez. A közösségi oldalak alapján egyértelműen látható, ki, milyen kapcsolati tőkével rendelkezik. Ami itt alapjaiban háttérbe szorul, az a minőségi tényező (önmagában a social media véleményem szerint nem alkalmas minőségi társas kapcsolatok kialakítására és fenntartására, ha nincs mögötte élő tartalom). Kiváló eszköz azonban a self marketingre minden vetületében, ami azonban meglátásom szerint még inkább erősítheti az emberi kapcsolatok elsivárosodását, és vele együtt azt, hogy sokan „barátaikra”, ismerőseikre úgy tekintenek, mint egy használati tárgyra. Hogy miért? Mert kapcsolatot építeni, és megszüntetni gyakorlatilag úgy lehet, mint bármilyen fogyasztási cikket rendelni, vagy éppen a már megunt terméket lecserélni, eldobni.

De honnan is indul a negatív spirál?

A valakihez való tartozás alapvető igényünk. A gyermek számára alappillér a stabilitás és a szükség (igény) szerinti támogatás. Az anyának gyermeke szükségleteit igény szerint kell (kellene) kielégítenie (ha éhes, szomjas, álmos, segítségre szorul…). Ehelyett azonban a gyerek (azért mert a szülő bizonytalan / tele van félelmekkel / tankönyvi elmélet szintjén akar jót cselekedni) legtöbbször korlátozást, ambivalens reakciókat, túlszabályozást, tradicionálisan továbbörökített –ténylegesen nem életképes- beidegződéseket kap, ami alapján későbbi emberi kapcsolatai torzulni kezdenek anélkül, hogy a külső társadalmi szintű hatások elérnék. Az externáliák internalizálása tehát már egészen kiskorban elkezdődik. A szülők, akik életútjuk során kisebb-nagyobb sebeket jó eséllyel kaptak, akkor is átcsúsznak többnyire a sorozathibák oldalára, ha egyébként a ráció szintjén a lehető legjobbat akarják gyermekeiknek. A magasabb tudatszinten történő gondolkodásmód ugyanis általában véve nincsen meg. A hozott ’csomag’ persze egyénenként változó. Van, aki olyan géneket és annyira szélsőséges szülőket kapott gyerekkorában, hogy később akár emiatt belecsúszhat a borderline-os kategóriába, van, aki csak a szeretethiányból és az otthoni feszültségek elől kezdett idejekorán menekülni, és tapasztalatlanul kiszolgáltatottá, vagy éppen kompenzációként birtoklóvá vált az önmaga által kialakított kapcsolatokban. A probléma az, hogy a meg nem oldott helyzetek szülővé válva csak mélyülnek, így egyre összetettebb, megoldatlanabb problémakörök kerülnek továbbörökítésre generációról generációra, amit az extrovertált, elszemélytelenedett világkép még inkább torzít.

Valakihez tartozni …

Másokhoz kapcsolódni alapvető szükségletünk. A szociális igények a sok kritikát ért Maslow-i piramis szerint a fiziológiás és biztonsági tényezőink utáni következő lépcsőfokra sorolhatók, ami annak fényében, hogy az újkori – kissé sarkított, mégis helytálló- értelmezés szerint a mai (főként) y, z generációk számára kibővült a 0. szinten az internettel (és ezáltal az online kapcsolatokkal), még inkább épít a társas interakciókra.

Van tehát egy alapvető belső igényünk (egyéntől függően erősebb vagy gyengébb), hogy másokhoz tartozzunk, van egy erőteljes külső hatás (trend), aminek meg akarunk tudat alatt is felelni, és lehet egy, ún. krízishelyzetekből és / vagy hiányállapotokból (fel nem oldott problémákból) táplálkozó tényező, amikor is kapaszkodni akarunk másokba.

Természetesnek vesszük valamennyi nyelv esetén, hogy emberi kapcsolatainkról is birtokviszonyban beszülünk. Ha harmadik személynek mesélünk, ezt a fajta birtokviszonyt jelenítjük többnyire meg, sokszor olyan esetben is, ha a külső fél ismeri azt a családtagunkat, barátunkat…, akiről a történet szól. A konkrét megnevezés, megszemélyesítés helyett a birtokviszonyunkat kifejező szóhasználattal általánosítunk, és egyben távolítunk is.

A társas kapcsolatok kialakításának rendje

A gyermekek kiskorban ösztönösen választanak magunknak barátokat. Ha a szülő nem korlátozza a gyermekét, akkor az alapkémia működési elvei alapján kialakulnak a maguk legtermészetesebb módján az első családi hálón kívüli kapcsolatok. A probléma, hogy a szülő nem mindig adja meg gyermekének a szabadságot, elkezd túlszabályozni, saját érdekéi szerint gondolkozni, ezáltal saját akaratát, mintáit átnyomni a gyermekére. Adódhat persze olyan eset, amikor valóban rossz környezetbe keveredik gyermekünk, tehát az ő érdekében bele kell avatkozni a rendszerbe, de az esetek többsége nem erről szól, hanem arról, hogy a szülő saját preferenciáit helyezi előtérbe.

A barátságokban a birtoklás persze már kiskorban is megjelenhet, szélsőséges esetekben mások kirekesztése mellett, melynek hátterében többnyire az áll, hogy a gyermek otthon nem kapja meg a kellő stabilitást, érzelmi biztonságot…, egyszóval kompenzál.

A kamaszkor, mely alapvetően az érzelmi destabilitás időszaka, még összetettebb problémákat hozhat fel, szülői minták, gyermekkori traumák / élmények függvényében, mikrokörnyezeti elvárások és későbbi célok, álmok megvalósításának érdekében a kapcsolatok már korántsem annyira természetesek.

Csapdák az életút későbbi szakaszain

Ahogy a fentiekben bemutattam a társas kapcsolatok torzulására több külső és belső tényező hat. Ehhez kapcsolódó járulékos elem, hogy fiatal felnőttként kevesen rendelkeznek fejlett önismerettel, énképpel… tehát az élet több területén öntudatlanul sodródhatnak. Ennek az alacsony tudatszinten történő áramlatnak két szélső értéke lehet. Az egyik, ahol az egyén – korábbi negatív tapasztalataiból, élményeiből táplálkozva – gyenge kapcsolódásokat hoz létre, a másik pedig az, ha túlerősít bizonyos kapcsolati szálakat. A túlerősítés vonatkozhat arra, hogy önmaga kapaszkodóként kapcsolódik máshoz (pl. szeretethiányból, anyagi okokból, kényelemből, tradicionális minták másolásából adódóan, stb.), de az is lehet, hogy beleragad korábbi szerepeibe pl. nem lesz képes ténylegesen felnőni, vagyis elvágni a képzeletbeli köldökzsinórt a szülőktől, és ezzel lekorlátozza az egyéb kapcsolatait.

Helyes úton…

Tévúton bárki, bármely időben járhat. A kulcs a felismerésen és a megoldáskeresésen van. A problémákat persze elsőre komfortosabb szőnyeg alá söpörni, és úgy tenni mintha nem léteznének. Mások érzik, hogy valami nincs rendben, mégsem a kulcsproblémára fókuszálnak, mert a tudatunk a maga kreatív módján kreál fedőproblémákat, melyek tulajdonképpen az érzelmek, vágyak, elfojtások kölcsönhatásának kivetülései.

Az egészséges, érett, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok sohasem szólhatnak meglátásom szerint birtoklásról, mert az mindig magában foglalja a másik fél korlátozását, innentől fogva pedig önző, öncélú dologgá válhat. Az ember fontos relációkban sosem válhat használati tárggyá.

A másik birtoklása, leláncolása helyett bármilyen kapcsolatban a támogatás, a megértés, a partnerség, az együtt fejlődés adhat tartósan célokat, értékeket, ezáltal lehet kiteljesedni és kiteljesíteni. Csakis az ilyen jellegű kapcsolatrendszerekben valósulhat meg az önmegvalósítás úgy, hogy mellette tényleges szinergia-hatásokkal is számolhatunk, ami folyamatos energialöketet képes adni a szereplőknek…

by BoRo