A komfortzóna túllépése bár divatos, sokat járatott téma, a 21. század célorientált, „mert megérdemlem” típusú gondolkodásmódjába illeszkedve, meglátásom szerint az esetek döntő többségében a határaink olyan túllépését jelenti, ahol ha sikeresen megdöntjük saját korlátainkat, legfeljebb vállon veregetjük magunkat, hogy ezt is megcsináltuk, majd többnyire minden megy a korábbi kerékvágásban (visszazuhanva a kiinduló állapotba, vagy néha még mélyebbre) következtetések levonása és / vagy tényleges fejlődés nélkül.

Ugyan a témában már korábban írtam, akkor azonban a tudatosság és a tartós fejlődés oldaláról nem osztottam meg gondolataimat. Nézzük tehát, milyen lehetőségeink vannak, ha a kicsi kockalétünkből ki akarunk lépni, és idővel tartósan, magasabb szinten (tudatszinten) szeretnénk élni, tehát a komfortzónából való kilépés a fejlődési út tudatos, előre megválasztott lépcsőfoka, nem egy kényszerpálya.

A határaink túllépését a fizikai világhoz kötjük, az elsődleges mentális szintről azonban gyakran elfeledkezünk. Az elhatározás, hogy valaminek a kereteit túllépjük, jó esetben gondolati síkon indul el, mégis ritkán tér vissza oda. Ha pedig nincsenek következtetések, felismerések tudatszinten, akkor a tényleges fejlődés nagy eséllyel elmarad.

A komfortzónát – a fejlődés eszközeként - átléphetjük úgy, hogy életünk egy szegmensébe többet teszünk bele (ez a teljesítményorientált megközelítés), de úgyis, ha ennek az ellenkezőjét tesszük, megvonunk magunktól dolgokat (deprivációs esetek). Tanulási, fejlődési szempontból az irány mindegy, a lényeg a visszacsatolásban van meglátásom szerint.

A határaink bármely irányból történő átlépése lehet ideiglenes, vagy tartós, jellege függ a motivációtól (mi indítja el a változás iránti igényt), céltól, elvárásoktól, tapasztalásoktól, a körülményektől és a beilleszthetőségtől is. 

Nézzünk akkor néhány esetet!

Mondhatnánk azt, hogy a diéta egy klasszikus deprivációs eset, de már ez sem feltétlenül igaz. A key drive lehet pozitív vagy negatív, a határfeszegetés átmeneti - drasztikus, vagy hosszú távú - megengedőbb.

Az elmúlt években, amióta a sztárdiéták elkezdtek a helyettesítő termékekről (csodafehérjékről, alternatív édesítőszerekről, szénhidrátcsökkentett termékekről…) szólni, már itt sem a tartós, vagy átmeneti megvonáson, hanem a helyettesíthetőségen és természetesen a diétás termékek minél szélesebb körű fogyasztásán van a hangsúly. Mindenmentes termékek lépten-nyomon, melyeket bárki, bármikor fogyaszthat a marketing szlogenek szerint. Innentől fogva pedig nincs depriváció (nincs teljes megvonás), nincs tényleges akaratfeszegetés, hanem csak egy lightos b., verzió, aminek a követése csak pénztárca kérdése. Könnyen beilleszthető a hétköznapokba, kényelmes, bárhol-bármikor kivitelezhető (nem érinti igazán mélyen a komfortzónát), meghagyja tehát a fogyasztót gondolati síkon ugyanazon a szinten, ahonnan indult. Tudatosabb? Emberfüggő. A tudomány jelenlegi álláspontja és a hirdetett ’tanok’ (éppen aktuálisan elterjedt egészségesnek vallott termékek) között nemet mond ugyan az élelmiszerek adott körére (betegség miatt kényszerből / életmódváltásból / divatból…), de a tényleges egészséges életvitele valljuk meg ettől még önmagában megkérdőjelezhető. Az egónak és az önbizalomnak nyilván jót tesz, de ha nincs mögötte tényleges megfeszülés, valós lemondás, akkor a tudati szinten való elmélyülés is kérdésesebb. A diéta - mint élethosszig tartó, betegség miatti lemondás- témakörében azt látom, hogy a gyermekek sokkal fegyelmezettebbek (ugyan kényszerből kell a komfortzónájukból kilépni, mégis elfogadóbbak, tudatosabbak és következetesebbek); a felnőtt korban diagnosztizált betegségek esetén azonban legtöbbször hiányzik a következetesség, és a betartás (talán éppen azért, mert az élet minden területén lehet kiskapukat, kerülőutakat találni, a felnőtt ember pedig szereti önmagát becsapni, tudattalanul önmaga legfőbb ellenségévé képes válni).

Vegyünk a megvonás oldaláról egy másik témát, ami egy átmeneti deprivációs állapot, jelen példában a lé-böjt kúra. Ez egy napjainkban kevésbé divatos kategóriája a diétának. A negatív társadalmi tudat az, hogy van éppen elég bajunk, minek fokozzuk még ezt megvonással. Mégis a dolog nem értelmetlen, sőt. Mivel aktuálisan böjti időszak van, és egyébként is jó ideje gondolkoztam több okból kifolyólag azon, hogy átmenetileg zöldség- / gyümölcsleveken éljek, és extrában még egy Feldmár gondolat is eljutott hozzám a témában (J), gondoltam kipróbálom komfortzónám ilyen jellegű deprivációs feszegetését. Megnézem, a szilárd táplálék megvonása, milyen hatással lesz rám. Mivel minden fejben dől el, ezért nyilván gondolati síkon mindezt szépen lehet koordinálni. De hogyan hat a megvonás a szervezetemre, a gondolataimra, a reakcióimra? Milyen tudatszintek nyílnak meg, ha nem a szokásos hétköznapi menetrend szerint élünk? Mit hoz ki belőlünk a megvonás? Az üzenetek miként hatnak a mindennapokra? Az öt napos lé-böjt nem egy kibírhatatlan időszak, de drasztikus módszer. Számomra ugyanakkor csak akkor van értelme, ha van utánkövetés, amely már a levont tanulságok, tapasztalatok, felismerések szerint történik.

A tapasztalatom az, hogy bármely depriváció (étel/alkohol/alvás… megvonás) nagyon szépen nagyítja fel a problémákat. Egyrészről drasztikusan és látványosan kizökkentjük magunkat a normál kerékvágásból, amit a környezet többnyire nem igazán tud értelmezni. („Hülye vagy? Minek csinálod, semmi szükséged nincs rá?!” Vagy a másik típusreakció a „de jó, ilyet én is csináltam”… A kérdés azonban, hogy mi a célod vele, nagyon ritkán, kevesektől hangzik el. ) A másik fő tapasztalatom, hogy általa saját határainkat nagyon gyorsan és nagyon pontosan meg tudjuk határozni, azt is, hol kezdünk önmagunkkal alkudozni, kvázi hol kezdünk el kozmetikázni, önáltatni, kerülőutakat keresni… A harmadik, hogy a pozitív és a negatív gondolatok megjelenése ilyen esetben sokkal élesebben, szemléletesebben jelentkezik (nagyít) saját fizikai világunk szintjén is. A negyedik, hogy a siker, a pozitív változás nagyon jól aktivizálja a rejtett erőforrásainkat, az önáltatás azonban lefelé húz… A megélések, tapasztalások természetesen egyénenként változóak.

A teljesítményorientáció oldalról nézve a komfortzóna túllépésére szemléletes példa a bármilyen hosszabb felkészülést igénylő, fizikumot érintő terhelés és a hozzá kapcsolódó teljesítmény. A versengő ember számára nyilván meglehetősen jó és jól mérhető motivációs tényező, lehet challangelni folyamatosan a teljesítményt a felkészülési folyamatban (is), meg lehet csinálni, na de mi van utána. Ha lefutottuk, leúsztuk, letekertük, áteveztük, megmásztuk… Sokaktól sokszor elhangzik, hogy megcsinálok adott sportversenyt, mert rajta van a bakancslistámon, vagy mert jó hecc a haverokkal együtt elmenni, vagy éppen gyermekkori álom. Bármelyik is legyen a mozgató rugó mindegyik lehet nemes, ugyanakkor ez az a témakör, amit én úgy látok, hogy gyakran a komfortzóna egy alkalomra szóló, egyoldali – hétköznapi életbe tartósan nem beilleszthető – túllépése, ami nyithat ki kapukat önmagunkban (felfedezhetjük, hogy mire vagyunk képesek), mégsem szolgálja az esetek döntő többségében a hosszú távú fejlődést. Hogy miért nem? Mert a túllépés mértéke és az intenzitás nem tud a mindennapokhoz illeszkedni, hacsak nem hivatásos sportoló valaki.

Bármilyen irányból közelítjük meg a komfortzónából való kilépést tanulási szempontból három alapvető hibát látok. Az egyik, ha túlfeszítjük a ’húrokat’, ami már a fenntartható fejlődést nem képes szolgálni. A másik, ha a kudarcot (azt a tényt, hogy az új állapot nem feltétlenül jobb, csak másabb, mint a korábbi) negatív élményként éljük meg, nem tanulásként. A harmadik pedig, ha nem vonjuk le a tanulságokat, nincs direkt visszacsatolás.

Ki kell jönni tudatszinten abból a passzivitásból, amibe beleszorítjuk önmagunkat. Keretrendszerekben élünk, és ezek a gondolati korlátok vetülnek ki az életünkre is. Ahogy - néhány sanyarú sorstól eltekintve- a legtöbb emberre a mai magyar társadalomban is elmondható, önmagunk ellenségeivé válunk. Ami általánosságban véve nem komfortos a hétköznapokban, talán több esetben köszönhetjük saját magunknak, mint a külvilágnak. Saját gondolataink úgy funkcionálnak, mint egy cella. A börtönőrök pedig mi magunk vagyunk, mégis mástól várjuk a feloldozást. Tanácsokat, instant megoldásokat kérünk kívülről, pedig a megoldás mindig bennünk van, önmagunknak kell tehát tudatunk tágításával eljutni arra a szintre, hogy összeálljon a kép, az igény, és ennek mentén a cél. Hogy merjünk hinni, akarjunk tenni. A komfortzóna túllépése adhat új perspektívákat, tágítja a gondolati keretrendszerünket, fejlődésünk fontos pillére lehet, ha megfelelően használjuk.

-írta ɒƚizoЯBognar -