A felmérések szerint a segítőhöz (coachhoz, pszicholgóhushoz, terapeutához…) forduló hölgyek 100%-a önbizalom-hiányos, és ez az arány a férfiaknál is csak néhány ’árnyalattal’ jobb. Ha tágabban nézzük a társadalmi kórképet, akkor azt látjuk, hogy valamennyi (mindenféle ’varázslást’ is magában foglaló) segítő szakma virágzik, az emberek egyre nagyobb hányada eltévedt élete labirintusában, és kétségbe esve keresi a kiutat jobb esetben, rosszabb esetben annyira megfásult, hogy a spleenből már szinte lehetetlen kizökkenteni és alapjaiban nem hisz már semmiben és senkiben.

A problémák egyéni életutanként, helyzetenként változóak, de az önbizalomhiány közös, tehát fontos látni, hogy miből gyökerezhet mindez, és miként lehet erre megoldást találni. (Az egyéni tapasztalatom az, hogy önbizalomhiány még azoknál az embereknél is sokszor megjelenik a háttérben, ahol elsőre egy határozott, magabiztos karaktert látunk. Ahogy élesítjük a képet, a kifelé vetített képről gyakorta kiderül, hogy csak egy védelmi hálóként, pajzsként funkcionál, mögötte valójában egy félelmekkel teli, önbizalom-hiányos, alacsony önbecsüléssel rendelkező embert látunk. Ha az életút során van egy nagyobb törés, akkor az egyén ebből kifolyólag teljesen reményvesztetté válhat, olyan, mintha kivennék a kormányt a kezéből, ez pedig blokkolja a jövőbeli céljai elérésében.)

Vissza a gyökerekhez

Napjainkban egyre több pszichológus regresszálja vissza a problémákat a prenatális időszakra, vagyis az elsődleges magzati élmények a meghatározóak abban, később milyenek leszünk, milyen kezdőcsomagot hurcolunk magunkkal. A méhen belüli időszakot tekintve pedig nem csak az egyént ért direkt (magzati) élményeket kell vizsgálni, hanem az anya korábbi terhességeit, esetleges terhesség-megszakításait … (tehát a méhében bekövetkezett valamennyi hatást)  is.

Az önbizalmat érintő hatások a születést követően a szülői mintákban, családi tradíciókban, egyéni neveltetésben/szülői programozásban keresendőek. Ezek ugyanis beépülnek a tudatalattinkba és mindaddig automatikusan fognak futni a kapott programok, amíg a hibákat felismerve és tudatosan átprogramozva nem kezdünk el magasabb tudatszinten tenni ellenük.

A magyar oktatási rendszer, vagyis a tágabb szintű szocializációs környezetünk szintén már óvodás kortól a gyengeségekre és nem az erősségekre fókuszál. A folyamatos megmérettetések, rangsorok – amennyiben valaki nem éltanuló/sportoló… és a kezdeti ’csomag’ is hátrányosan érintette – tovább rontják az önbizalom-hiányos helyzetet. Kapcsolva a családi mikrokörnyezetet és az intézmény-rendszert fontos azt is látni, hogy ki hányadik gyermekként érkezett a családba, milyen elvárásoknak, összehasonlításoknak volt kitéve. Az ikrek esetén kevés olyan tudatos szülővel találkoztam, aki az általános iskolában külön osztályba / esetleg iskolába íratta volna a gyerekét, hogy a folyamatos méricskéléseknek ne legyenek kitéve a csemeték. Az összehasonlítás, rangsorolás a kompetencia felmérésekkel, 8 és 6 osztályos középiskolák elterjedésével még korábbra datálódik napjainkban, a fókusz tehát a teljesítményen és a diákokkal szembeni elvárásokon van. Mondhatja persze a szülő (akár saját életútjából adódóan is), hogy nem akarja versenyistállóba küldeni a gyerekét, teljesedjen ki a fiatal a maga érdeklődési területe szerint, ha a pedagógusok magas elvárásokat támasztanak vele szemben és a genetikai kódja is versenyszellemű, akkor nincs megállás, a rendszer könnyen bedarálja a fiatalokat.

Jutalom, elismerés azonban csak a legjobbakat illeti, tehát sokkalta gyakoribbak a kudarcok, bukások, amik egyfajta hiányállapotot (’a nem vagyok megbecsülve’, ’nem vagyok elég hasznos’ érzést) idéznek elő.

Az önbizalomhiány – amennyiben kezeletlenül marad –idővel befolyásolja a párválasztást, továbbtanulást (nem azt tanuljuk, ami igazán érdekel, hanem amit mások elvárnak tőlünk, vagy nem merünk oda jelentkezni, ami az álmunk, mert úgysem vesznek fel), karrier utakat, de még azt is, hogy mivel töltjük a szabadidőnket, mikor/mit engedünk meg magunknak.

Ha nincs önbizalmunk, kevésbé fogunk célokat kitűzni, vagy ha ki is tűzünk, a lécet nem reálisan fogjuk feltenni, mert nem leszünk tisztában valódi értékeinkkel, tudásunkkal, képességeinkkel, és könnyebben fogunk megtorpanni is.

A megoldás felé vezető úton…

Mint mindenre, az önbizalomhiányra is igaz, hogy minél régebb óta áll fenn az állapot, annál többet kell dolgoznunk vele. Jó esetben terapeutával, vagy coach segítségével (optimális esetben a két segítő együttes munkájával) fejleszthető a kliens önbizalma. Az önbizalomhiányos területek lehetnek komplexek, vagy egy-egy szegmensre (tudásra, kinézetre…) korlátozódóak. Amíg a terápia, vagy mély meditációs technikák a gyökérproblémához való leásásban segítenek, addig coachinggal, tréninggel meg tudjuk határozni az énkép/vágykép közötti eltérést és a jövőbeli célállapot felé meg tudjuk a konkrét lépéseket tervezni az erőforrások feltárásával, a gyengeségek erősségekké való konvertálásával, rejtett kompetenciáink meghatározásával…. Ha valaki több területen is önbizalomhiánnyal küzd (nem tartja magát elég szépnek és okosnak, intelligensnek…), akkor meg kell határozni azt a területet, aminek a fejlesztése beindítja a változást a többi területen is.

A közös munka során a hit és a tényleges tenni akarás mindennél fontosabb. Ha ez megvan, akkor el lehet indulni a képzeletbeli lépcsőn felfelé, a sikerek pedig meghozzák az erőt a teljes változáshoz.

A célállapotot pedig úgy írnám le, hogy tudatában vagyunk értékeinknek, és bár lehetnek helyzetek, amik átmenetileg megnyirbálják szárnyainkat, önbizalmunk és önbecsülésünk segít abban, hogy erős hegyként engedjük át magunkon az átmeneti viharokat anélkül, hogy azok megtépáznának minket.

-írta ɒƚizoЯBognar -