Boldogság, boldogságkutatás. Aktuális és egyben örök téma… De mi a különbség a tartós boldogság, és az eseti megcsillanások között?

Arról a szóról, hogy álom, álmodozás Vörösmarty ’A merengőhöz’ c. verse jut eszembe és a középiskolai magyar tanárom, aki ha tetten ért valakit, hogy ’fejben máshol jár’, azonnal kapcsolta az ide illő vers részletet („Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz...”).

Coaching ülések során sokféleképpen esik szó az álmokról, az idealizált jövőről. Mosoly, csillogó szemek és álmodozás arról, ki, hogy szeretne valójában élni, milyen lenne számára a perfect day. Általában semmi irreális nincs abban, amit a coachee fejben elképzel (sőt legtöbb esetben vannak a jelenben arra utaló dolgok, amire építhetne, ami támogathatná), még sincs meg a híd a jelen és az álmok mezejének állapota között. Elmerengni persze jó, kicsit dédelgetjük a gyermeki énünket, kiszínezzük fejben a szürke hétköznapokat, aztán bezárva mindent az elme páncéljába, meggyőzzük magunkat, hogy nem lehet, mert nem vagyunk eléggé fiatalok, gazdagok, fittek, okosak (mikor, melyik kifogás a legkézenfekvőbb)… hozzá.  

És itt érünk el abba az állapotba, amikor ha a coachee nem teszi a folyamathoz hozzá a maga 50%-át, -tehát csak jót beszélget, de nem dolgozik a dilemmával, nem képes cselekedni,- akkor a folyamat megáll, nem lesz előre mozdulás. Az ok persze sokféle lehet, amiért nem kész, vagy nem képes rá. Van, aki szimplán lusta, nem szeret kimozdulni a komfortzónából, kamucélokat kerget, vagy nem elég erős a drive;  másoknak mélyebb elemzésre, esetleg terápiára van szükségük a múltban rejlő blokkok kezelésére.

Jonathan Laing angol motivációs előadó megfogalmazásában „Az álmokat a céltól az különbözteti meg, hogy a célnak van határideje.” Tehát onnantól fogva beszélhetünk tényleges tervekről, célokról álmok helyett, ha ott van bennünk a tényleges tenni akarás, nem a múltba révedünk, és a jövőről álmodozunk, hanem már képesek vagyunk akcióterveket kialakítani és hozzá határidőket rendelni, és persze el is hisszük, hogy semmi sem lehetetlen.

Nézzünk néhány példát. Sokáig nem értettem, miért mennek az emberek maratont, félmaratont futni 40 éves kor körül (divatból, kompenzálásból, jó mókaként barátságból…?), ha egyébként korábban jellemzően nem is futottak. Kutattam az egyéni motivációkat, és többnyire azt a választ kaptam, hogy ’ha nem neveznék be ilyen versenyekre, akkor nem csinálnám, vagy nem ilyen intenzitással, továbbá a verseny időpontja egy olyan dátum, ami jó határidőt ad a felkészüléshez.’

Az életünk nem minden területén nevezhetünk be versenyekre, ahol határidők vannak. Nyilván pl. karrierben adott pozíció megpályázása és elnyerése időhöz kötött, adott feladat teljesítése szintén, de vannak területek, ahol a tervezés folyamatában nekünk kell meghatározni, mikor, milyen lépcsőfokra akarunk elérni.

Munkahelyi értelmezésben a teljesítmény az elvárások, a motiváció és a kompetencia szorzata, de tulajdonképpen ezt a fajta egyszerű matematikai képletet tudjuk az élet minden területén alkalmazni. Tehát, ha van egy egyértelműen definiált egyéni célom, akkor kérdés, hogy mit várok el magamtól, mi motivál a céljaim elérése érdekében (mennyire vagyok hajlandó ténylegesen tenni), és mennyire vagyok kompetens az ügyben.

A probléma ott van, hogy ha nem ugrál a fejünkön a főnök, villog a rendszer, szorít a dátum…, akkor elkezdünk halogatni, kedvezményeket adni olyan esetekben is, ha egyébként időkorlátot rendelünk a célokhoz. És innentől azon a végtelen, önmagába visszaforduló pályán találhatjuk magunkat, ahonnan nincs előrelépés, marad helyette a ’váltsa meg más a problémát’ helyzet (jöjjön valami csoda kívülről).

Abban az esetben, ha ezen a szinten sikerül túljutnunk, jönnek a következő kihívások.

Adott cél, ha megfelelően illeszkedik egyéni motivációs rendszerünkbe, elvezethet minket a flow élmény állapotába. Mindez azonban csak egy pillanatnyi (időszakos) élvezete a dolgoknak. Flow, ami az esetek többségében a munkahelyi élmények kapcsán vagy a hobbinkban ér minket a kutatások szerint. Hogy miért? Talán pont azért, mert tisztábbak a célok, az elvárások és a motiváció. A magánéletben mindez kevésbé tudatosan definiált és kontrollált.

Na de mi visz el minket az ikigai állapotba, vagyis oda, hogy jelentőségteljes életet legyünk képesek élni tartósan? Az ikigai az a szint, ami ötvözi azt, amit szeretünk, amiben jók vagyunk, ami anyagi boldogulásunkat szolgálja, és ami alapján társadalmilag is hasznosak vagyunk. A japán modellből persze a nyugati világ rögtön kivonta azt a kört, amivel a világ javára lehetünk, az én-központú szemléletben a mézes bödön állapot akkor valósul meg, ha rendesen megfizetnek, ráadásul a hobbim is, amiből élek és kompetens is vagyok benne.

A boldogságot mindannyian kicsit másként fogalmazzuk meg.

A Harvard Egyetem boldogságkutatásának eredményeit vizsgálva (https://www.youtube.com/watch?v=i5kcOgjmaMI), ahol arra keresték a választ, hogy mi a boldogságunk alappillére, azt a választ kapjuk, hogy hiába vágyunk gazdagságra és hírnévre, a tartós boldogság kulcsa az emberi kapcsolatok rendszere.

Pál Feri megfogalmazásában akkor vagyunk tartósan boldogak, ha megelégszünk az elég jóval, képesek vagyunk beleállni a döntéseinkbe (képesek vagyunk döntést hozni, felelősségteljesen viselkedni és elfogadni döntéseink eredményeit akárhogy is alakulnak a dolgok) és képesek vagyunk hálásak lenni azért, amink van.

Az én coching hitvallásom szerint számomra boldogság az, ha másokat el tudok vezetni a közös beszélgetések útján a saját megoldásukhoz. Boldoggá tesz, hogy mások boldogabbá és elégedettebbé válnak a támogatásommal…

Összegezve tehát a gondolatokat az álmoktól el kell jutni a célokig, amelyek csak határidők és konkrét akciótervek kidolgozása mellett válnak komollyá. Mindehhez tisztázni kell a motivációinkat, az elvárásokat és a kompetenciákat. Ha ezek mentén azt tesszük, amit ténylegesen szeretünk, sikeresek és elismertek vagyunk, és a világ számára is hasznossá válhatunk anélkül, hogy meg akarnánk azt váltani, mindezt pedig kapcsolataink rendszere is támogatja, akkor minden kártyalap a kezünkben van, hogy hosszú, boldog, szeretetteljes életet éljünk… Manifesztáció nélkül azonban az ábrándozás csak az élet megrontója…

-írta ɒƚizoЯBognar -

A fotóért extra köszönet Mester Zsuzsinak. J