Szakmai körökben és a közösségi médiában is fókuszban vannak jó ideje az emberi kapcsolatok és ezen belül is a párkapcsolatok, a boldogság-boldogtalanság kérdésköre és a pszichés eredetű betegségek. Vannak, akik aktívan kutatják szabadidejükben a témát, mások passzívan élik a mindennapokat. Egy valami azonban közös, akárhogy is viszonyulunk a dolgokhoz. Mindenki vágyik arra, hogy jól éljen, és a mindennapjaiban örömöt leljen.

Korábban többször írtam már a boldogság kérdésköréről, és arról is, a párkapcsolatoknak milyen buktatói vannak. Naponta 4-5 friss facebook bejegyzést látok a témában, és mindben van igazság, részigazság. Amit most leírok, információ szinten nem kíván pluszt adni, csupán szintetizálni szeretném mindazt, amit mostanában a témában olvastam, és ami a nagy puzzle része, és röviden hozzáteszem a saját kommentjeimet.

Tehát. Hol rontjuk el? És mit tegyünk helyette.

1.      Mástól várjuk a boldogságot.

Ha valaki nincs a tengelyében, akkor a kapcsolatában is billegni fog. Hogy miért? Mert az egyensúlyt nem belül keresi. Ha pedig nincs belső béke, akkor kifelé is alapvetően tévesen fogunk keresgélni, kapcsolatokat építeni, ami időről időre problémákat fog felvetni. Jön a vetítővászon effektus, amikor a belső háború kivetül, és minden rossz lesz. 1. lépés tehát, hogy legyünk képben önmagunkkal.

2.      A felszínt szeretjük meg, a gyökerekkel nem tudunk azonosulni.

Minden kapcsolat az együtt teremtés időszakával indul. Amikor közös célok vannak, meg persze egymás kedvében járás. Azt azonban nem árt megvizsgálni, hogy a másik ember, akivel kapcsolatot építünk, milyen valójában. El tudom-e fogadni a hibáival együtt? Mert a hosszú távú kapcsolat nem arról szól, hogy a magam igényeire formálom, hanem arról, hogy feltétel nélkül képes vagyok szeretni. Ha sok ilyen tüske van a mélyben, amit érzékelünk, de nem foglalkozunk vele, akkor, ha jönnek a gondok, nagy a bukás esélye.  (És persze vannak a cirkuláris kapcsoltok, de erről majd egy külön bejegyzésben írok részletesebben.)

3.      Nem arra a szintre rakjuk a kapcsolatot, ahova való.

Múlt héten az egyik reggeli rádiós műsor foglalkozott azzal, hogyan jutunk el az ismerős szinttől (a haver, barát, legjobb barát) a mélyebb, tartalmasabb emberi kapcsolatokig, hol húzzuk meg a határvonalakat. Mindez idáig még egyértelmű, ugyanakkor van olyan eset, amikor egy férfi és egy nő nagyon jó barátok (ez persze vitatott, mert sokak szerint nemek között nincs barátság, amivel én nem értek egyet), aztán átmennek párkapcsolatba, ami meg egy katasztrófa (vagy ugyanennek a fordítottja). Megfelelő tudatossággal, és nyíltsággal, figyelemmel persze mindezek a hibák kiküszöbölhetőek. Viszont tudni kell, hogy mit milyen kategóriába teszünk bele. Ha 1 év együttélés után azt érzem, hogy a másik a lakótársam, de nem a párom, és ez minden erőfeszítés ellenére nem változik, akkor esélyes, hogy túl volt dimenzionálva a kapcsolat az elején, tehát valójában megalkuvók voltunk.

4.      Több az elvárás, mint amit hozzáteszünk a dolgokhoz.

Nagyjából átlagosan 10 külső elvárással szemben 4 aktív cselekedet áll szemben.

Az elvárás önmagában véve szerintem jó dolog, mert ha következetesen elvárok magamtól és másoktól dolgokat, akkor abban benne van a folyamatos fejlődés. De nem mindegy, mikor, hova tesszük a lécet, az adok-kapok oldalt folyamatosan egyensúlyba tartjuk-e, kommunikáljuk-e a másikkal, mi az, amit szeretnénk, mi az, amit meg tudunk adni, és mi az, amit nem. Az elvárások helyett gondoljuk végig, hogy áll kapcsolatainkban (legyen az munka, barátság, vagy párkapcsolat) az érzelmi bankszámla. Ha nagyon deficites, nézzük meg az okát, és azt, lehet-e, ha igen, miként átcsoportosítani. Ha nagyon hátrasoroltuk magunkat (áldozati szerepbe kerültünk), akkor merjünk néha magunknak is adni. Az energiavámpíroktól pedig (mert sajnos szép számmal vannak ilyenek), tartsuk magunkat távol. A fontos kapcsolatokat tegyük a helyére. Néha ehhez el kell dobni a büszkeséget, az egót, és kezdeményezni, mert a blokkok mindenkit hátráltatnak. Helyette kölcsönös tisztelet, figyelem, megértés kell…Hogy a másik félnél milyen a fogadtatás több esélyes, de a tőlünk telhetőt ne másoktól várjuk el.

5.      Elvárás 2.0.: Aki maximalista, az magától is sokat vár el, és ugyanezeket a dolgokat másoktól is elvárja…

Elégedjünk meg az elég jó helyzetekkel. Ne akarjunk tökéletesek lenni, mert akkor a pohár mindig félig üres marad. Szemüveg kérdése, hogy mit hogyan látunk. Mindez tudatosan gondolkodva könnyen és gyorsan átkódolható. Ha kevesebbet várunk el magunktól és a világtól, attól még nem adjuk fel a céljainkat… Csak türelmesebben várjuk a gyümölcsöt megérni. A kulcs itt abban van, hogy értékelem azt, amim van, és lépésről lépésre haladok afelé, amit el szeretnék érni.

6.      No feedback.

Tipikus férfi vélemény, hogy nekünk nőknek kellenek a visszacsatolások. HR-esként úgy gondolom, mindenkinek szüksége van rá. Mert ahogy néma gyereknek az anyja se érti a szavát, úgy az aktuális helyzetben ki nem mondott sérelmek, vélemények, érzések (persze helyes én-üzenetként megfogalmazva)…visszafojtva idővel tüskévé válnak, és ahogy elkezdenek bennünk egymásra rakódni, úgy egyre esélyesebben fog a lufi nagy hanggal kidurranni.

7.      Nem kerek az életkerék, a ’párkapcsolati asztalnak’ nincsen meg mind a 4 lába, életünknek az 5 fő pillére közül többnyire van, ami nagyon nincs rendben.

Mióta nem kerek, miért nem kerek? Pótolható –e a hiányzó láb? Ha igen, miként? Tényleg mások miatt nem az? Vagy tulajdonképpen csak kivetítjük a problémáinkat másokra? Vagy már az elején tudtuk, hogy ha ezt az utat választjuk, akkor ilyen lesz, de akkor egy magasabb rendű cél miatt alárendeltük magunkat? Találjuk meg az okot, menjünk vissza oda, ahonnan ered, szüntessük meg és építsük újra az életünknek azt a részét, ami kisiklott. Persze mindez nem könnyű, de kemény munka nélkül a győzelem sem igazán édes… Új házat sem lehet építeni addig, míg a terepviszonyok nem rendezettek.

8.      Nem vagyunk következetesek.

Ennek a gyökere az, hogy hazudunk. Elsősorban magunknak, és ennek a mintáján aztán másoknak is. A lelkiismeretünk persze jó esetben kongatja a vészcsengőt, így annak függvényében, hogy állunk a félelmeinkkel, néha előre lépünk, aztán jön a kisördög, és kettőt hátra. Igaz ez persze akkor is, ha kapcsolatokban játszmázunk. Mert a versengő világ erre biztat minket. Nem magunkra figyelünk, hanem arra, hogy a másik mit lép, és ennek függvényében kívülről nézve egy teljesen inkonzisztens kép rajzolódhat ki. Ennek aztán nagy vesztesei lehetnek – ha és amennyiben szülők vagyunk – többek közt a gyerekek. Mert anyu, apu – egyszer ilyen, másszor meg olyan. Nincsenek konstans határok, szabályok. Feltételek vannak feltétel nélküli szeretet helyett…De mindez igaz más kontextusban is.

9.      Felnőttek gyerekszerepben

Sokszor a gyermeki életünknek adjuk a főszerepet. Itt arra gondolok, hogy jön egy probléma, egy konfliktus, és a felnőtt átváltozik hisztis, féltékeny, irigy, zsarnok… (mikor, melyik) dacos kisgyermekké. Amikor képtelen tisztán gondolkozni, és ahelyett hogy félre vonulna és lehiggadna, elkezd rombolni, és a szöges ellentétét kezdi el tenni annak, mint ami segítene. Családunkban a lányom dackorszaka különösen emlékezetes időszak volt. Abból az időből maradt meg a hasztalan hiszti kifejezés, amit előszeretettel emlegetek bárkinek, ha azt látom, hogy valaki totálisan értelmetlenül kezd el cselekedni, pörög a saját kis sértett állapotában, nem akar kimozdulni onnan. Ez a fajta figyelemfelhívás többnyire gyermekkori fel nem dolgozott élményekből jön, foglalkozni kell vele. Legyünk gyermekek néha. Tudjunk felhőtlenül nevetni, megélni az élet szépségét, tiszta szívvel szeretni… De ne ’fetrengjünk a földön, mint egy dacos 4 éves’, ha éppen valami baj ért. Tudjuk az arányokat betartani és jól kezelni. 

10.   Önismeret hiányában vagy nyomás hatására nem a saját karakterünket éljük meg, hanem a ránk aggasztott szerepekben játsszuk a mindennapokat.

Másoknak akarunk megfelelni, és a végén ebbe megyünk tönkre. Vagy elkezdünk kiskapukat, engedményeket adni, de az egész sztoriban még mindig nem vagyunk önmagunk. Lehet mindezt így is, úgy csinálni. Hosszú távon persze a rögösebb út a kifizetődőbb.

11.   A jól bevált szürke hétköznapokba belelustulunk.

Amikor van, egy optimalizált maximumra hajazó állapot, ahol már minden megvan, amit gyermekként belőttünk a ’must have’ kritériumok közé, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha a gép forog operatív szinten, akkor az alkotó már bátran pihenhet. Mindez azonban nem így van. Ha nem edzünk, elsorvadnak az izmaink, ha nem használjuk az agyi kapacitásunkat, elkezdünk mentálisan leépülni, és bizony, ha nem teszünk rendszeresen azokért a kapcsolatokért, amik fontosak, akkor azok is elkezdenek erodálódni.

12.   Sehogy sem jó.

Az állapot, amiben mindig más kellene, pedig tulajdonképpen semmi és senki mással nincs bajunk, csak önmagunkkal. Merjünk tükörbe nézni, meglátni önmagunkat, problémáinkat és hibáinkat és megoldani azokat másokra való kivetítések helyett. Kellő kritikussággal élve azt mondom, ez főként női betegség. A nem megélt nőiesség kivetülése, generál frusztráció. Lehetnek persze kontra esetek is, a lényeg mindenesetre ott van, hogy ami az én bajom, azért ne mást büntessünk.

13.   Ha egy kapcsolatot nem ápolsz, ’nem öntözöd rendszeresen a virágaidat’, az előbb-utóbb meghal.

Érezni, éreztetni, mondani és meghallgatni, figyelni és megérteni, adni és kapni kell… Igaz ez mindenre. A férjed elhagy, a barátnőd nem hív fel, a gyerekedről meg azt sem tudod kivel lóg, ha nem ápolod a kapcsolatot megfelelően….Persze örök kérdés, hogy ki az elhagyó és ki az elhagyott egy kapcsolatban, de a lényeg nem ezen van, mert visszafelé már nem lehet tekerni az időt, teremteni csak akkor lehet, ha előre tekintünk.  Meglátásom szerint, ha önmagunkkal rendben vagyunk, akkor nem fogunk feltételeket szabni, és tudni fogunk odafigyelni azokra, akik valóban fontosak. Tudni fogunk adni, és kapni is. Határok nélkül. És mindig érezni fogjuk azt is, hol a helyünk.

14.   Nem merünk a félelmeinkkel szembenézni és megvívni velük a harcot.

Álmokat kergetünk célok helyett. Hogy miért? Mert a világ folyamatosan arra programoz minket, hogy gyengék legyünk. Hogy úttörők helyett besimuljunk a nyájba, és ne gondolkozzunk. B terv mindig mindenkinek van. Mi döntjük el, hogy megyünk tovább. Ha lebontjuk a félelmeinket, akkor olyan dimenziók nyílnak meg, amikről korábban csak sejtettük, hogy vannak. Csodákat megélni azonban félelmekkel nem lehet.

Hogy kinek, mennyi csatát kell megvívnia, életutanként változó. Egy azonban biztos. Minden lejtmenet után fel lehet emelkedni, és egyetlen egy csúcsponton sem dőlhetünk hátra azzal az érzéssel, hogy ez most már örökké tart. A sikerért, boldogságért minden egyes nap tenni kell. Mert az élet célja a küzdés maga. Az Agymanók amerikai animációs filmet idézve, ború nélkül nincs derű, a rendcsinálás pedig fejben dől el. Ha képes vagy elmozdulni, a világ is támogatni fog a változásban.

-írta ɒƚizoЯBognar -