Furcsa időszak van, kevés embert látok boldogan, csillogó szemekkel járni-kelni a hétköznapokban. Sőt. Eluralkodott valami furcsa káosz, de legalábbis Csipkerózsika álmába merült sok minden és sok mindenki. Háríthatjuk persze a dolgokat kívülre, mondhatjuk, hogy ebben a retrográd helyzetben semmi nem támogat bennünket, de én úgy gondolom, hogy az emberi elme a legfőbb korlátozó tényezője a hétköznapi boldogságnak. Egyrészt azért, mert sokan megideologizálnak mindent, törvényesítve / szentesítve ezáltal saját nézeteiket, elképzeléseiket, másrészt pedig ugyanúgy a gondolatok szülik a korlátokat az előrelépéshez, amik nemcsak hogy akadályoznak mindent, de lefelé is húznak, deficitessé téve ezáltal az energiamérleget. A másik dolog pedig, amit kívülről várunk, az a csoda. Majd az élet, a körülmények alakulása, mások … megoldanak mindent. Ez is egy hitrendszer, de én inkább látom a dolgok szőnyeg alá söprésének, mert nincs benne aktív részvétel, valódi cél, szándék és teremtés.
Nyilván könnyebb szárnyalni, ha süt a nap, szeretetteljes légkörben élünk, imádjuk a munkánkat, megvan az anyagi stabilitásunk, a szabadidőnket pedig akkor, ott és azzal töltjük, ami a szívünk legfőbb vágya. Ilyen optimális helyzetek azonban ritkán és / vagy átmenetileg adódnak, a gyakorlatban egyik problémát követi a másik, az eredmény pedig lehet a spleen, a megkeseredettség, a menekülő utak / kerülőutak keresése, a kompenzáció… Korábban már írtam a hétköznapi drogokról, és erről most Pink ’Just like a pill’ c. száma jut eszembe. Ha pofonokat kapunk, és a földön találjuk magunkat, az minden, csak nem kellemes. Külső körülmények függvényének lenni (legyen az személy, érzés, tevékenység, tárgy, bármi) kiszolgáltatottságot / alárendeltséget/ megalkuvást eredményez. Kérdés, hogy aki ide eljut, mit kezd a helyzettel, hagyja-e hogy a negatív érzések és az energiavámpírok lenyomják vagy feláll, hisz, mer, remél és harcol.
Amikor valaki boldog, de a boldogság forrása nem önmaga, hanem egy külső hatás (legyen az szerelem, külső elismerés, nyeremény, siker, pénz, csillogás…) akkor abban a pillanatban, ha a forrás megszűnik, összeomlik minden, mint a kártyavár. Mindezek persze kiváló energiaforrások, de tudni kell okosan használni őket. Úgy gondolom, hogy az elmét és a szívet össze kell tudni kötni. Ha valaki csak rációból él, az bádogember, hiába vannak mélyen elrejtve érzései. Olyan, mint egy robot, aki a kék kapszulát vette bár (Mátrix). Ha nagyon érző (érzékeny) lényként él, teljes őszinteséggel és odaadással, akkor sajnos (bármennyire is szeretném másként hinni) könnyen alul maradhat, mert a világ arra van programozva, hogy a keménység és a ridegség elnyomja az érzékenységet. Van úgy, hogy toporgunk, mert a szívünk és az eszünk mást mondd. Ilyenkor kell mélyen magunkban nézni, és feltenni a kérdéseket.
Mi az életem célja? Hogyan szeretnék igazán élni? Mi tesz boldoggá? Mit vagyok hajlandó tenni azért, hogy elinduljak előre? Milyen erőfeszítésekkel jár mindez? Mi a következő lépcsőfok? Mitől szenvedek? Mióta, miért?
Visszacsatolva a Mátrix c. trilógiához, merni kell bevenni a piros kapszulát, de tudni kell, hogy nehéz és küzdelmes lesz. Csipkerózsika álmában élni fájdalommentes, komfortos, és bár nem történik semmi, de nem is fáj. Felkelni és harcolni nehéz, de az élet értelme nem lehet az, hogy éber hipnózisban tengődünk.
A másik korlát, ami kívül van. Azoknak az embereknek a véleménye, gondolata, tette, vagy éppen passzivitása, akik körülöttünk élnek és kapcsolatban vagyunk velük. Többnyire persze a javunkat akarják, de a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva. Lehet az a gyerekem, a férjem, a barátom, a kollégám, bárki, aki adja a tanácsokat zavarosabbá téve ezzel mindent. A tapasztalatom az ugyanis, hogy divat kifelé nagyon ’okosnak lenni’, és az emberek el is hiszik, hogy annyira olvasottak, annyi mindent láttak, hallottak, próbáltak, hogy bárkinek meg tudják mondani a tutit (csak saját maguknak nem). Mondok erre egy példát, hogy érthetőbb legyen. Az, amit én érzek és tudok, az csak bennem van meg. Bárki más, aki kívülről szemlél és hall információkat, ennek csak a töredékét ismeri. Adott példában a ’100 db-s kirakóból’ megkap 30-at az életem egy részéből, helyzetéből (azt is a saját szűrőjén keresztül nézve, színezve, meglehetősen szubjektíven látva), a maradék 70 db-t pedig feltölti a saját gondolati mintáival. Mindezek alapján következtetéseket von le, és ítél, majd tanácsot ad. Van tehát az eltévedt, kiutat kereső személy, akik kívülről várja a megoldást, és van a külvilág, aki részinformációk és szubjektív szűrökön átnézett dolgokon keresztül megoldási alternatívákkal lát el, amik többnyire – ha több helyről érkeznek – teljesen ellentmondásosak is lehetnek. De még ha egy irányba is mutatnak, semmiképpen nem az egyén (a dilemmában levő személy) megoldását tükrözik. Ezért a tanács helyett a saját megoldásunkat kell keresni, mert azok vagyunk mi valójában. Amikor adott dologgal szemben a legkisebb belső ellenállást érezzük, akkor indulhatunk el arrafelé, ami a mi utunk.
Nincs sóvárgás, nincs mi lenne, ha… nincsen kellene, de…, nincsen kifelé hárítás, nincsen álmagyarázat, nincsen felelősség alóli kibújás, nincsenek menekülő utak. Mi vagyunk, a helyzet és az előre vezető út.
Felállni és megtenni az első lépést persze nem könnyű, de megéri. Erre ismét egy futós példát hozok. Múlt héten elkaptam valami felső légúti vírust, masszív torokfájással. Este latolgattam, hogy mi legyen. Aztán legyőztem magam, és elmentem futni, majd tekerni. Az eredmény pedig az lett, hogy másnapra nem fájt semmi. Nem mindig van meg persze ez a belső erő, főként bonyolultabb helyzetekben, vagy ha nagyon le vagyunk merülve. Ilyen esetekben az igazi barátok lehetnek a legnagyobb segítők, akik szurkolnak a pálya széléről. Akik tükröt tartanak, és megmondják a kozmetikázatlan igazságot. (Never give up, it’s such a wonderful life! J)
Ha tömegesen így kezdenénk el élni, akkor véleményem szerint elindulhatnánk azon az úton, ahol nem panaszkodás, irigykedés, ítélkezés, áskálódás és sóvárgás van, hanem sikertörténetek egyéni karrier utakról, boldog párkapcsolatokról, szinergiákról, teremtésről.
Mert csodás dolog az egyéni győzelem, de még csodálatosabb, ha egységben az erő. De erről majd egy következő írásban, bővebben… J
Tegyünk minden nap azért, hogy így legyen! Mert a lehetetlen nem tény, hanem vélemény! J
