https://m.youtube.com/watch?v=EUm-vAOmV1o

Hogy kinek mi jut eszébe erről a videóról? Témáját tekintve talán egybecsengő válasz a motiváció, részleteiben nézve már karakter, saját megélések, élethelyzetek, aktuális célok szerint különböznek a válaszok.

Amikor ezt a motivációs kisfilmet először láttam, nekem a túlvárás jutott eszembe. Mindennapjainkban aktuális hiány állapotunk szerint vágyunk dolgokra, és ez az állapot beindítja a belső driverjeinket, hogy céljainkat elérjük. A belső motorok persze nem mindegy, hogy mennyire vannak beizzítva. A túszok már többnyire vegetálnak és beletörődnek, tehát a belső driverek vissza vannak állítva alacsony értékre. Ha valakinek reális céljai vannak, amikhez teljesíthető határidőket rendel hozzá, akkor a motiváció és a lelkesedés optimális lesz. Ha viszont túl nagy a teher és / vagy az időnyomás, akkor már a sressz faktorok túl lesznek húzva, ami rövidtávon maximalizálhatja a teljesítményt, hosszabb távon azonban kifejezetten káros hatása van. 

Na de mi van akkor, ha reális a hiány, ott van előttünk a cél, elérhetőnek tűnik, minden figyelmünket és energiánkat a cél elérésének szenteljük, mégsem érjük el.

Bizonyára mindenkinek volt már olyan dolog az életében, amire nagyon vágyott, mégsem jött össze minden próbálkozás ellenére sem.  (Sokadszori próbálkozásra sem jutott be adott szakra az egyetemen, több éves próbálkozás ellenére sem jött össze a gyerek projekt, nem sikerült adott pozíciót elnyerni, és Rómeó sem adta nekünk a szívét, hiába voltunk elméletben a tökéletes Júlia…). Ilyenkor szoktuk előbb – utóbb feladni, beletörődünk abba, hogy így jártunk. A sors fintora persze az, hogy sok esetben ilyenkor pottyan az ölünkbe az, amire vágytunk. És akkor, amikor a hőn áhított dolgot megkapjuk, hirtelen nem tudunk már mit kezdeni vele. Nincs meg az a felhőtlen öröm, amit akkor éreztünk volna, ha a maga idejében sikerül. Sőt. Értetlenül nézünk, hogy ez most mi?

A történet persze nem szól másról, mint a vonzás-taszítás törvényéről. Ha valamit túlzottan akarunk, azt elkezdjük taszítani. Annyira rágörcsölünk, hogy a túlakarás leblokkolja a külső – belső folyamatokat. Aztán, amikor elengedjük a lufit, megszűnik az elvárás és a feszültség, és az ölünkbe pottyan, aminek jönnie kell.

Hogy lehet mégis ilyenkor örülni?

Először is félre kell tennünk az egót. Mert a kisördög az, aki a korábbi sérelmeket erősíti fel bennünk, és azt mondja, hogy akkor most már dafke sem kell. Ha pedig ezeket a negatív érzéseket félre tudjuk tenni, akkor fogunk tudni tisztán örülni.

Sportolóknál láthatjuk, hogy vannak, akik már fiatalon görcsösen akarnak olimpiát nyerni. Aztán ha csak egy hajszállal is, de folyamatosan lemaradnak. Mások kitartóan, keményen, befelé figyelve edzenek, és hisznek. Bár nem övék közel s távolról sem a legfényesebb olimpiai érem, mégis hisznek elsősorban önmagukban, és ha útközben elbuknak, nem adják fel, hanem a kudarc még jobban megerősíti őket, még elszántabbá teszi valódi céljuk elérésében. Pontosan tudják, hogy a legtöbbet a hibáikból tanulhatnak, és nem a cél a legfontosabb, hanem az oda vezető út.

Mert ha igazán fontos valami, jobb későn, mint soha!

Tegyük félre a görcsös akaratot, mert azzal semmire nem megyünk. Akarjunk tisztán, hittel, erővel és türelemmel. Mert ez az egyetlen útja, hogy igazán boldogok legyünk, és ki tudja, lehet, hogy sokkal jobbat kapunk, mint ami a vágyaink korlátja. 

- írta ɒƚizoЯBognar -