„ A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.  Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.  Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.  Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.  A szeretet soha el nem múlik.  De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.  Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. „ (Pál Apostol levele a Korintusiakhoz)

Szeretet. Életünk legfontosabb, mégis a mai világban sokszor leginkább elfeledett része. Szeretni és szeretve lenni az élet értelme, a dolgok mozgatórugója, legfőbb és legtisztább energiaforrása. Ha nem szeretem azt, amit tanulok, ami a munkám, akkor csak szenvedek benne, az egész a túlélésről, kényszerről szól. Nincs benne szenvedély, nincs igazi flow. Ha nem szeretem igazán, tiszta szívből azokat az embereket, akik körülöttem vannak, falak és fényévek fognak elválasztani minket, színjáték lesz az élet önazonosság nélkül. Rideggé és sivárrá válik minden. Ha viszont szeretetet adok, de nem kapom cserébe meg azt, amire szükségem van, könnyen elfogyok. A hiány bármelyik oldalon is keletkezzen, olyan helyzetet szül, amiben hosszú ideig élni önpusztító.

Mégis sokszor gépekké válunk, ahol előre megírt programokat futtatunk valódi érzelmek nélkül, és persze vannak néhányan, akik ebben a rideg világban is végtelen szeretetet adnak anélkül, hogy viszontszeretnék őket. Több ilyen embert ismertem, aki maga volt a végtelen jóság, feltétel nélküli szeretet. A közös az volt bennük, hogy olyan ember(ek) mellett élték le az életüket, aki(k)től ezt a fajta viszonzott szeretetet sosem kapták meg. Egész életükben hittek, reméltek, tűrtek. Várták, hogy jobb legyen, és persze tudták, hogy a szeretetet nem lehet kierőszakolni. Aztán a halálos ágyukon előtört minden keserűség és a végtelen szeretet a tehetetlenségben, a reményvesztettségben haragba fordult, azt is mondhatnám, hogy a Kübner-Ross görbén lefelé száguldva megfagyott szívük, a végtelenségig kizsigerelt deficites érzelmi bankszámla hevesen villogó piros riasztást adott le. Miért? Mert elfogytak, kimerültek. A szeretet hiszi a jót, de ha az ember már azt látja, hogy elmúlása elkerülhetetlen, akkor előtör a fájdalom a mélyről. Vagy másként fogalmazva a közöny – ami körülvette – megöli. Alattomosan, lassan, mégis kegyetlenül. 

Hogy volt-e ezekben a történetekben a másik fél részéről szeretet? A látszat ellenére úgy vélem, igen. A történet mégis kisiklott, melynek háttérében több dolog állt. Az érzések falak mögé voltak zárva, nem reflektáltak a másik fél igényeire, nem voltak önzetlenek, nem volt közös a mélység és a kommunikáció sem volt megfelelő. Abból indultak ki az érzelmek, hogy a társ kivette a kapcsolatból, ami jó neki, de nem adta meg a másiknak, amire annak igazán szüksége lett volna. Ilyen szeretet-kivételre persze számos más példa is létezik, amikor valaki nem igazi társként, hanem önmaga jobb létének érdekében 'szereti' a másikat. 

Hol sérülünk a szeretetben?

Címszavakban nézve a nem megfelelő anyai kötődés (anya-gyerek kapcsolat) / a mikro- és makro-társadalmi hatások felülprogramozása (elvárásoknak való megfelelés) / a karakterünk (egyéni kódrendszerünk, és struktúránk, mely attitűdünket, viselkedésmintánkat határozza meg- vagyis hogy ridegebben vagy érzelmesebben viszonyulunk-e a világhoz), korábbi tapasztalataink, kommunikációink (igényeink, elvárásaink kinyilvánítása), önismeretünk és ennek függvényében való választásaink emberi kapcsolatainkban, és szeretetnyelvünk mind-mind meghatározza, mennyire tudunk olyan kapcsolatokat kialakítani, amiben a kereslet és a kínálat találkozik.

Mindezeken túl persze az érzelmi intelligencia is fűszerezi a képet, tehát, ha létezne valódi értő figyelem, egymás iránti tisztelet, önzetlenség és empátia, akkor ezek a törések nem jönnének létre. Nem lenne természetes velejárója a mindennapoknak, hogy aki jóságos, azt kizsigereljük, anélkül hogy viszont adnánk valamit magunkból. Mert az érzelmi bankszámla, ha tartósan negatívba fordul, olyan keserűséget / belső feszültséget teremt még a legönzetlenebb emberben is, ami káros és hosszú távon halálos kimenetet eredményezhet. (Megjegyzés: A daganatos megbetegedések ca. 50%-a lelki eredetű. Minden második ember tehát azért betegszik meg, mert szenved, éhezik a lelke.) Ady Endrét idézve „minden önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié.”

Az ember társas lény, elemi igénye, hogy biztosan kötődhessen és feltétel nélküli elfogadást, szeretetet kapjon. Ez lenne már az anya-gyermek kapcsolat lényege is, ami sajnálatos módon sokszor nem valósul meg, ezáltal megpecsételve az egyén felnőtt életét és társas kapcsolatait is. Mégis azt gondolom, ez a hibásan kapott gyerekkori minta átkódolható. Oda kell figyelnünk az érzelmi bankszámlánkra, és ha nem kapjuk meg azt, amire vágyunk, amire szükségünk van, nem várhatunk némán, cselekedni kell. (Első körben tudatosítani a mélyben húzódó problémákat, oldani és felülírni a hibás programokat.)

Mindenkinek más persze a szintje akár igény, akár tolerancia oldalról nézve. Karakter, egyéni kódrendszer kérdése az is, ki / mennyire képes kiadni magából érzéseit, ki milyen szeretet nyelven kommunikál. Mondhatjuk azt valakiről, hogy rideg, de ez valójában az egyéni megélésünk – vagyis az, hogy a mi szemszögünkből nézve nem olyan érzelmes, mint amilyen számunkra az elvárt lenne.

Hogy ki mennyi ideig bírja valódi szeretet nélkül, függ tehát az alapkarakterétől, és a karakterhez kapcsolódó viselkedési mintától. A zárkózott, érzéseket nehezen megélő és kifejező emberek tapasztalataim szerint jobban és hosszabb ideig viselik el a közönyt, hasonlóan a rideg, materiális síkon gondolkozó személyiségekkel együtt, mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem szenvednek, csupán azáltal, hogy az érzéseket nem képesek felszínre hozni, sokáig maguk elől is elrejtik a valódi problémákat. Ezzel szemben az impulzív, érzelmes ember, aki sokszor cunamiként adja ki érzéseit (legyen az öröm, bánat, düh…) jobban éhezik az azonnali visszacsatolásra. Nem ítélhetjük azonban az embereket el amiatt, hogy így vagy úgy élik meg az érzelmeiket. Ami más a megélésben, az az időfaktor. Az előbbi kategóriába tartozó ember hosszabb ideig képes szenvedve élni, míg utóbbi türelmetlenebbül akarja a változást. Ha képi hasonlatot kellene hozni, akkor azt mondanám, mindannyian olyanok vagyunk mint a virág. A szeretet pedig olyan, mint a víz és a fény elegye. Minden virágnak szüksége van vízre és fényre, de fajtánként eltérő, hogy mennyire. Ha ismerjük önmagunkat, akkor tudatosan képesek leszünk arra, hogy olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akik a kellő fényt és vizet megadják ahhoz, hogy viruljunk.

Miért nem működik mindez mégsem?

Először is azért, mert amikor érezzük a sérüléseket, akkor elveszünk. Segítőket, mankókat keresünk, akik azonban többnyire sémákat akarnak ránk illeszteni.

(Azt látom és érzékelem, hogy a társadalomtudományok továbbra is egy kalap alá veszik az embereket, és a szabályokat általános érvényűnek tekintik. Hogy ez mennyire nem jó, húszas éveim végén értettem meg. Amikor anya lettem, pontosan láttam, hogy a gyerek saját kis világára nem illeszthetők rá általános okosságok. Egyszerűen azért, mert minden ember más, vagy más oldalról közelítve, a „hozzávalók” állandók, de az elegyük egyénenként változó. Ugyanez igaz a felnőttekre is. Minden egyes kapcsolatrendszerben pontosan kell érteni az egyént (minden szinten), és a szinasztriális (=másik féllel való összevetés) kapcsolódást is.)

Másrészről életünk egy jelentős részében a kapcsolatainkban sodródunk egészen egyszerűen azért, mert önmagunkat sem ismerjük. Ennek folytatásaként pedig, ha már a választás sem a saját valódi énünknek és igényeinket mentén történt, akkor érzelmi síkon is torzulni fog a történet.

Más az alap, más a struktúra, tehát más a szemüveg, a megélés és más persze a szeretetnyelv is. Mindez persze a casting fázisban, a rózsaszín ködben, ahol az ember elvakultan akar megszerezni valamit, nem nagyon derül ki, illetve ott vannak a figyelmeztető jelek, amiket a többség szőnyeg alá seper, elbagatellizál. Sokáig nem értettem, miért van mindez, aztán a kínai asztrológiában megleltem erre is a választ. Anélkül, hogy az egyes struktúrákat ismertetném (ami egy hosszabb agyag része) egy általános példát szeretnék hozni. Ha bármely érzelmi kapcsolatban olyan viselkedésminták találkoznak, melyek egymással ellentétesek, függetlenül attól, hogy az egyénekben lesznek közös részek (közös tulajdonságok, érdeklődési körök etc.) akkor a megélés szintje sosem lesz azonos. Másként fogalmazva annyira ellentétes szemüveg van a feleken, annyira különböznek az igények, annyira más a szeretetnyelv, mint ha két külön dimenzióban léteznének, így a kiteljesedést nem fogják tudni megélni, és mindez nem az érzelmi intelligencia függvénye lesz.

Hogy lesz jobb?

Először is a meglevő blokkokat fel kell oldani, ismerni kell önmagunkat, igényeinket, szeretetnyelvünket és maximálisan elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ha ez megvan, akkor lehet már tudatosan jól 'kifelé' építkezni.

Nagyon fontos, hogy az igények találkozzanak, hogy valódi tartalommal, valódi érzelmekkel legyen az élet telítve. Mert lehet élni másként is, de ha nem így tesszük, és egyszer majd lepereg életünk filmje, egészen biztos vagyok benne, hogy bánni fogjuk, hogy nem így lett.

A szeretet pedig csak akkor lesz feltétel nélküli, ha a megéléseink között nem lesznek fényévek, ha elfogadjuk egymást olyannak, amilyen, ha nem korlátozni akarunk, hanem szabadabbá tenni, és ha a szó „szeretlek”, nem egy hipnózisként fog a másikra hatni, hanem egy mindent felülíró érzéssé…(Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy értsem a másikat minden szinten.)

És hogy mi lesz velünk akkor, ha tartósan szeretet nélkül maradunk? Mint a virág – fény és víz nélkül – elhervadunk. Szeressük és ismerjük tehát magunkat, és ha tiszta a kép, akkor intuitíven is tudni, érezni fogjuk valódi helyünket a világban…

- írta ɒƚizoЯBognar -