Hogy mennyire állunk készen a változásra, számos tényező együtthatásától függ. Elsőként attól, hogy milyen a személyiségünk, mennyire vagyunk nyitottak az újra, mennyire viszonyulunk rugalmasan új helyzetekhez. Másodszor attól, hogy önismeretileg hol állunk, vannak-e fel nem oldott blokkjaink. Függ a változásra, változtatásra való hajlandóság a komfortzónánkhoz való viszonyunktól, attól, mennyire vagyunk képesek adott problémát, élethelyzetet más nézőpontból megnézni. Nem mindegy, hogy a változás milyen mértékű, mennyire forgatja fel jelenlegi életünket. Kis módosításokat hajlandóak vagyunk többnyire könnyen és sikeresen menedzselni, nagyobbaknál már hajlamosak vagyunk elveszíteni a hitünket (úgysem leszek rá képes), és belép az ego hangja is (mi van, ha nem sikerül, mit szólnak hozzá mások, úgysem fogom tudni véghezvinni, stb.)

Nagy változásokat nem lehet alapos tervezés nélkül végrehajtani, de legalábbis nem érdemes, mert a bukás esélye nagy, és a kudarcélmény pedig blokkoló tényezője későbbi életünkben annak, hogy bármilyen pozitív változási folyamatot véghezvigyünk, egyáltalán el merjünk indulni a változás rögös útján (akkor is, ha a támogatás más szituációban meglenne hozzá).

Mielőtt gyökeresen felforgatjuk életünket, mérlegelni kell. Milyen elvárásaink vannak, miért akarunk változtatni? Milyen áldozatokkal jár a változás? Ezeknek mekkora a súlya? Mit akarunk elérni? A cél mennyire vonzó, miben változtatná meg életünket? Ahhoz, hogy elérjük a célunkat, milyen lépéseket kell tennünk? Végül, de nem utolsósorban, mennyire szenvedünk jelenlegi helyzetünkben? Elindulni csak akkor érdemes, ha a változás súlya (áldozatok mértéke) nem nyom minket agyon, tehát összességében kisebb, mint amit a mérleg másik serpenyőjében a célok, akciók és a szenvedés együttese ad. (Riemann-féle változásmodell)

Meglátásom szerint a fő katalizátor a szenvedés mértéke. Ha nagyon rosszul érezzük magunkat, nagyon elviselhetetlen a helyzet, akkor az felborít minden szabályt, hajlandóak vagyunk nagyobb áldozatok megtételére is (mindegy, csak szakadjunk ki a jelenlegi helyzetből), míg ha csak kicsit, vagy közepesen szenvedünk, akkor még egy ideig kényelmesen elvagyunk a megszokott keretek között (maximum súroljuk a komfortzóna határát, de nem lépjük túl azt), nem szánjunk rá magunkat a változásra. Ez tehát ismét egy példa arra, amikor a szenvedés értelmet nyer, egy magasabb célt szolgál.

A változtatás idejét pontosan meg kell tudni határozni az élet minden szegmensében, ha viszont eljön a megfelelő idő, akkor tudni kell lépni, és elindulni a saját célok elérése érdekében. Ilyenkor már nem alkudozhatunk az egóval, mert akkor az egész előzetes folyamat kárba vész, feleslegesen öltünk bele időt, energiát.

Az egyes generációk változtatásra való hajlandósága nagyon különbözik. Szüleink hosszú éveken, évtizedeken keresztül képesek voltak beleragadni olyan életutakba, amikkel nem tudtak azonosulni. Tradicionális szlogen volt a máshol se lenne jobb. Az X generáció már kicsivel, az Y pedig sokkal másabban viszonyul a dolgokhoz. A világ felgyorsult, színesebb lett, több a lehetőség, nagyobbakat merünk álmodni…, és ehhez fokozatosan alkalmazkodtak a fiatalabb nemzedékek is. A munkahelyi statisztikák szerint például a munkavállalók 80%-a elégedetlen jelenlegi helyzetével, ami nagy mértékben kihat a teljesítményükre és a lojalitásukra is, mégis az X generáció tagjai átlagosan 10 évet töltenek el egy munkahelyen függetlenül attól, hogy mennyire szenvednek. Az Y generáció ezzel szemben már sokkal rugalmasabb, nem hajlandó hosszasan terheket cipelni, tanult a korábbi generációk hibáiból. Könnyű őket elcsábítani akár színesebb munkaköri feladatokkal, akár vonzóbb juttatásokkal, előmeneteli lehetőségekkel. Ők azok, akik átlagosan 2 évenként váltanak munkahelyet, készek tehát bármikor ugrani, és ugyanez igaz a magánéleti kapcsolataikra is (a lojalitás náluk már erősen kérdéses, és komoly HR-es kihívást jelent). Az X generáció rugalmassága idővel csökken. Talán a 20-as éveikben még ugráltak, de sokszor azt a következtetést vonták le, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, kiégtek, túl vannak néhány kudarcon, így megfontoltabbak, rugalmatlanabbak lehetnek már, többnyire félnek a változástól.

Visszatérve a szenvedés mértékéhez meglátásom az, hogy sokáig nem jó elégedetlennek lenni, mert az mindenre negatívan hat. Olyan, mint a dominó. Nem jó a munkahely, ahol eltöltünk átlagosan napi 8-9 órát. Aztán hazavisszük ennek a hangulatát, kihat a magánéletre, a társas kapcsolatokra. Ha kompenzálunk (sport, hobby … szinten), akkor a munkahelyen egy idő után már csak internetezésre leszünk alkalmasak, tehát értelmét veszíti a hivatás, fejben nem leszünk ott. Ha a magánélet zavaros, akkor az otthoni zűrök gyűrűznek be a hivatásba. Ideig-óráig lehet innen-onnan kompenzálgatni, de hosszabb távon sérül az egyén és a környezete is. Ha a fogoly szerepből nem lehet visszatérni abba az állapotba, ami magas elégedettségi szinttel és lojalitással jár (erre akkor van esély, ha viszonylag rövid ideig vagyunk elégedetlen állapotban), akkor ki kell dolgozni a stratégiát a változásra. Az iszapba való bent ragadás ugyanis nem kevés mentális problémát okoz, amit később feloldani sokkal több áldozattal jár, mint a jelenlegi problémát orvosolni.

Ha legyőztünk minden külső és belső ellenállásunkat, kioldoztuk a fékeket (blokkokat), és elindultunk az új úton, elsőként nem a siker fog visszaköszönni, hanem tomboló viharban találhatjuk magunkat. Süvít a szél, szakad az eső, nem látunk néhány méternél előbbre. Ilyenkor úrrá kell lenni a káoszon, át kell csoportosítani az erőforrásokat. Nem vonhatunk vállat és táncolhatunk vissza, hanem azokat az áldozatokat, amiket előzetesen felmértünk, be kell áldoznunk a cél elérése érdekében. Hogy meddig tart a vihar, mikor kezd letisztulni a kép, helyzetfüggő, de nagyon sok türelem és kitartás kell hozzá. Aztán ahogy kezd csitulni minden körülöttünk, ahogy elkezdjük az új szokásokat integrálni, a korábbi programokat törölni és újraírni, úgy nő a lelkesedésünk, elköteleződésünk, úgy kezdünk el hinni magunkban. A végén pedig kisüt a nap, és eljutunk az equilibrium állapotába.

Új élet, új energiák, sikerek. Megcsináltuk, büszkék, boldogak vagyunk.

Lesznek őszinte, tiszta lelkületű emberek, akik mindvégig támogatnak céljaink elérésében, akik erőt adnak, ha megtorpannánk, és akik üdvözítik a változást. Lesznek olyanok, akik megkérdezik: mi a titkod? Hogy csináltad? Ők azok, akik ma még nem hiszik el, hogy ők is képesek lennének arra, hogy jobbítsanak életükön. Álmodoznak, de félnek lépni. És nagyon sok irigy, féltékeny, gonosz, önző ember lesz, aki a sötétben munkálkodik. Aki a saját nyomorúságából nem tud kijönni, hát tesz azért, hogy lehetőleg másnak se legyen jó. Ők azok, akiktől tudatosan távol kell tartani magunkat az élet minden területén. Kell egy védőbástya, egy képzeletbeli burok, amin csak a jó jöhet át, minden negatív erő pedig lepattan róla. Szeretettel vissza kell küldeni őket oda, ahonnan jöttek.

„Képzeld el, hogy elérted, amit akartál, és kitörölhetetlenül vésd az agyadba ezt a képet. Egy pillanatra se válj meg tőle! Ne engedd, hogy elhalványuljon! Az elméd mindent elkövet majd, hogy a képzelet valósággá váljon!” (Dr. Norman Vincent Peale)… Vagyis ha elhisszük, hogy képesek vagyunk rá, akkor bármit meg tudunk valósítani.

Bele kerülni saját egyensúlyi tengelyünkbe, és aztán szárnyalni (ezt az állapotot fenntartani) talán a legnagyobb kihívások egyike. Ha elszántuk magunkat a változásra, akkor ne másra koncentráljunk, ne hagyjuk magunkat visszahúzni, elbizonytalanítani a külső támadások által, csak merjünk végigmenni az úton, melynek a végén csodák várnak ránk.

by BoRo