Fogantatásunk pillanatától ki vagyunk téve pozitív és negatív érzéseknek, élményeknek. Hogy ezeknek a hatásoknak mennyire vagyunk elszenvedői, mit mivé tudunk transzformálni, az életünk érettebb szakaszában már nagyban függ tőlünk.

Determinál persze sok mindent egyéni kódrendszerünk, amely a genetikától, majd a szocializációs tényezőktől, külső társadalmi hatásoktól is függ. Hogy melyiknek van nagyobb súlya, örök vita tárgyát képezi. Az ontológiánk - vagyis hogy a saját világunk, létünk mihez hogyan viszonyul- programozással azonban bármikor módosítható.

Blokkok mindenkiben vannak. Hurcoljuk őket tudatosan, vagy tudattalanul, és lebénítanak bennünket. Elvárásaink vannak szép számmal, tenni azonban általában nem, vagy nem igazán vagyunk hajlandóak (köszönhetően a féltve nevelt egónknak) és ennek eredményeként folyamatosan futjuk ugyanazokat a köröket pepitában életen, életeken át. Manapság – a nagy megvilágosodás korában – lépten-nyomon különféle módszerekbe botlunk. Nagyon még csak az internetet se kell nézegetnünk megoldások után, elég ismerősökkel beszélgetni, és garantáltan fogunk mindenkitől néhány csodamódszer ajánlást kapni arra, ami szerintük nekünk a legjobb lenne önmagunk megismerésére, az akadályok elhárítására, egészségünk visszanyerésére, stb.

A blokkokkal foglalkozni kell ez vitathatatlan. Akiben elakadások vannak, az hiába foglalkozik önmaga kirakásával, önismerettel, személyiségfejlődéssel. Hiába azonosítja a problémaköröket, ha nem tudja feloldani azokat, akkor egyszerűen nem tud továbblépni. Nem lehet megelégedni félmegoldásokkal sem, mert amíg bármi ismeretlen tényező van a képletben, addig az egyenlet nem megoldható, az életfeladat nem teljesíthető. Olyan, mintha meg lenne bilincselve a lába az embernek, és rajta ólomsúlyok lennének. Pontosan látja a képet, pontosan tudja a helyes irányt, de képtelen elindulni. Azt viszont ne várjuk, hogy egy olyan ember mondja meg nekünk a helyes múltfeltáró módszert, aki minket csak felszínesen ismer, mert akkor nagy eséllyel csalódni fogunk. Nekünk kell tudni, hogy saját értékrendünk, hitrendszerünk alapján metodológiájában mi az, ami számításba jöhet. A másik fontos kérdés a segítő személye, amiben már támaszkodhatunk mások véleményeire megfelelően szűrve, szintetizálva. Fontos azonban látni, hogy 1-1 módszer és 1-1 segítő nem biztos, hogy minden blokkot képes megszüntetni (módszertani limitációk miatt, és azért mert magának a segítőnek is lehetnek magasabb szinten elakadásai), ilyenkor tovább kell lépni, és más szinten folytatni a probléma megoldását.

Miért várjuk, hogy más oldja meg az életünket?

A szocializmus alatt az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy más mondja meg, mit kell tenniük, és ez kényelmes volt. Aztán a rendszerváltozás után a nagy függetlenség, szabadság korszaka kezdődött el, sokan azonban megégették magukat, és a korábbi rossz döntések, valamint a történelmi múlt öröksége okán minden olyan kérdésben, amihez felelősség társul, és jelentős súlya van, a probléma megoldását kívülről várják. Elég csak a népszavazás intézményére gondolni, ahol általában véve a választásra jogosultak fele nem él állampolgári jogával. Kényelmesebbnek tűnik ugyanis nem dönteni, vagy legalábbis azt mondani, hogy egyik alternatíva sem megfelelő, hogy aztán később mást / másokat felelősségre lehessen vonni. Pedig azzal, hogy valaki passzív, még döntést hoz, csak ezzel a ténnyel nem néz szembe.

A bizonytalan, megoldások után keresgélő emberekből sokan nagyon jól élnek napjainkban, külön iparággá nőtte ki magát a szakma, mégis kevés olyan történetet hallottam a környezetemben, hogy valaki külső segítség által tartós egyensúlyi állapotba billent. Hogy miért? Mert a siker legfeljebb 50%-ban függ az alkalmazott módszerektől, külső segítőktől, coachoktól, mentoroktól... Ha nem tesszük hozzá egyéni szinten a másik 50%-ot, akkor félmegoldásokat kapunk.

Abban, hogy felismerjük a korlátozó tényezőket kell segítség, kell energia ahhoz is, hogy erőnk legyen elindulni, de önmagunkért soha semmilyen helyzetben nem tehet senki más, csak mi magunk.

Széchenyitől idézve „más mozdítsa elő önhonunkat?... Csak a rossz kertész vár mindig esőre, öntözzük magunk gyenge palántáinkat.”

Az elvárásokhoz tehát tetteknek kell társulni, vagy másként fogalmazva ne legyen több elvárásunk, mint amennyiért hajlandóak vagyunk ténylegesen tenni is. A többi – vagyis amit passzívan szemlélünk- nem más, mint siránkozás vagy gyermeki álmodozás.

A kockázatvállalás persze egyénenként változó. A félelem vezérel sok esetben minket, másrészről pedig nem szeretünk veszíteni se csata, se háború szinten. Félünk beindítani álmaink vállalkozását, mert mi van, ha be kell később zárni. Félünk szembemenni a csoport véleményével szemben egy-egy meetingen, mert félünk, hogy elveszítjük állásunkat, vagy csak egyszerűen nem akarunk negatív visszacsatolásokat kapni. Félünk határozott döntéseket hozni az élet minden területén, mert féltjük a kényelmünket. Közben pedig vágyunk arra, hogy jobb legyen. Kellően ambivalens helyzet, melyet az ego és az intelligencia annyira bonyolít túl, amennyire csak lehet.

Pedig képességeink tudatában és helyes használatával, a blokkok feloldásával az élet tálcán kínálja a megoldásokat. Egy kedves barátnőm megfogalmazásában, ahogy nyílunk, úgy húzzuk elő a nyuszit a kalapból, mint a bűvész. Az ellenállások segítenek bennünket. Egyrészt a belső ellenállás mindig válaszol arra, hogy merre ne menjünk. Másrészről a külső környezetben pedig tisztán látjuk, hogy melyek azok a zöld utak, amik terelgetnek minket, vagyis hol tapasztaljuk meg a legkisebb ellenállást, hol kapjuk meg a kellő támogatást.

Kellően ügyesen a tudatalattinak feladva egy-egy kérdést, a választ megkapjuk mindenre.

Egy-egy véletlenül elkapott jel, amin végigmenve megtalálhatjuk a keresett utat. Hány olyan történetet hallottunk, hogy valakiből 1 másodpercnyi véletlenen múlt, hogy híres fotós, színész, sportoló… lett. Az életben nincsenek véletlenek, de tudni kell elkapni a fonalat.

Ha erre képessé válunk, akkor már lehet szárnyalni, el lehet kezdeni „csodákat tenni” magunknak, és a környezetünkben mindazoknak, akik nyitottak rá. El lehet kezdeni ténylegesen élni, teremteni, alkotni.

Aki boldog, az sugárzik, aki sugárzik, arra a világ is visszasugározza megsokszorozva az energiákat. Egyszerű, csak el kell kezdeni tenni érte. Mert tettek nélkül nincsenek csodák.

by BoRo