A ’70-es, ’80-as években a nők általánosságban véve 19-23 éves korukban vállaltak először gyermeket. Ritkaság számba ment, és társadalmilag nem is igazán volt elfogadott, ha valaki a 30-as éveihez közeledve szült először. Oka volt ennek többek között az, hogy a középiskola elvégzése után kevesen tanultak egyetemen/főiskolán tovább, a fiatalok szerettek volna minél előbb a szülőktől függetlenedni és önálló életet kezdeni- melyben a gazdaságpolitikai intézkedések is támogatták őket-, a fogamzásgátló szerek palettája sem volt annyira széles és elterjedt, mint napjainkban, és a generációk is közelebb voltak egymáshoz, tehát a gyermekvállalás nem okozott annyi terhet, és életmódbeli váltást, mint ma.
Szinte gyermekfejjel szülték a nők első gyereküket, de mindez mégsem okozott igazán nagy törést. Az akkori 20 évesek talán szabadabbak, rugalmasabbak is voltak általánosságban véve. A fiatal szülők a nagyszülőktől ritkán költöztek távol, sok esetben több generáció élt egy helyen, így adva volt a közeli segítség, ami bármikor aktivizálható volt. A jól működő bölcsődei intézményrendszer mellett azok a nők, akik egyéni ambícióból, vagy anyagi helyzetből adódóan kevés időt tölthettek otthon, korán visszaállhattak a munkába, így a szülés nem okozott törést a karrierjükben. A hölgyek életük minden értelemben véve legaktívabb időszakában (30-as éveik derekán) jártak még csak, amikor a gyermekek már a kamaszkorba léptek, elindultak az önállósodás útján, juthatott tehát idő magukra is. Nem volt a világban ennyi direkt és indirekt veszély, kevesebb volt talán a felelősség is, bátrabban lehetett a „köldökzsinórt elvágni”. Más volt a világ, jóval kevesebb volt az impulzus, a hölgyek terhei jóval szolidabbak voltak, könnyebb lehetett megteremteni az egyensúlyt a munka, a család és a szórakozás / hobby között.
A paradigmaváltás gyorsan és dinamikusan következett be. Az idők előrehaladtával aztán elkezdett minden tényező turbulensen megváltozni. Az új normák mentén elterjedtté, sőt elvárássá vált a továbbtanulás, a felsőoktatási rendszerben kialakított kreditrendszer bevezetésével és az egyéni karrier utak keresgélésével (átjelentkezésekkel, átképzésekkel…) pedig kitolódott a munkavállalás ideje, így napjainkban egyre ritkábban kezdik meg a fiatalok 23-24 évesen szakmai pályafutásukat. Az online kommunikáció térnyerése a társas kapcsolatok szempontjából sem hozott támogatást, továbbá a 2008-as gazdasági világválság elhúzódó hatása miatt az önálló élet megkezdésének feltételei is átmenetileg egyre nehezebbé váltak. Az embereket ért megannyi negatív környezeti hatás miatt egyre többen szembesültek gyermekvállalási problémákkal, aminek eredményeként már szülni sem annyira egyszerű és természetes, mint 30-40 évvel ezelőtt, és a sort még lehetne számos dologgal folytatni…
Mindez azt eredményezte, hogy a gyermekvállalás kitolódott a 20-as évek végére, 30-as évek elejére, és akkor még csak az első gyermek megszületéséről beszélünk. A nagyszülői támogató háttér szempontjából szintén romlott a helyzet, melynek oka egyrészt, hogy a nyugdíjkorhatár kitolódásával a nagyszülők nagy része aktív dolgozói státusz miatt a kezdő anyák segítségére még akkor sem tud lenni, ha fizikailag közel lakik. A másik ok, hogy az 50-es, 60-as éveikben járó nagyszülők közül egyre többen egészségügyi okokból nem tudnak aktív támogató szerepkört betölteni gyermekük életében. A harmadik ok a fizikai távolság lehet. Tekintettel arra, hogy a munkaerő-kínálat feltételei jellemzően a főváros, és néhány vidéki (jellemzően nyugat-magyarországi) nagyvárosban kedvezőek, a magyar társadalom röghöz kötöttségéből adódóan az emberek mobilitási hajlandósága alacsony, így a generációk között több száz kilométer távolság is lehet. Az önálló életkezdés gazdaságpolitikai feltételei hol jobb, hol rosszabb képet mutatnak, de összességében jóval kedvezőtlenebbek, mint szüleink idejében voltak. Mindezzel egyidejűleg a nőknek egyszerre kellene elég jó anyának, szerető feleségnek, stabil, megbízható, jól teljesítő munkaerőnek lenni, és akkor még nem beszéltünk a kinézetről, a spotról, a barátokról és a hobbykról.
Természetesen a férfiak élete sem lett könnyebb. Számukra a hivatás, a családfenntartás továbbra is kiemelten fontos tényező, bizonyítani is akarnak maguknak és a társadalomnak, ritkán engedik át ezt a szerepkört gyermekeik anyjának átvállalva ezzel az otthoni feladatok, felelősség nagyobb részét.
A teher és az elvárások tehát jóval nagyobbak, mint egykoron. Ráadásul a világ egyre kiélezettebb versenyhelyzeteket indukál, ahol könnyű azt érezni, hogy a képzeletbeli hátizsákban már túl sok a súly. Dacára a gyermekvállalási kor kitolódásának a fiatalok nincsenek felkészülve, felkészítve arra, hogy miben változik meg az életük a csemeték megérkezésével. Az anyák egyre többször vagy anti anyák lesznek és a többedik gyermek megszületésekor egyenesen menekülnek otthonról, vagy a másik véglet, hogy megszűnnek önmaguk lenni, és feláldozzák magukat az anyaság oltárán. A gyermekek, a család, és a társadalom szempontjából azonban mindegyik eset káros. Vannak persze olyanok, akik függetlenül a feltételektől bármely időben képesek és tudnak is jó anyák lenni, és ki is teljesednek ebben a szerepkörben, de ez a ritkább jelenség. Egy-egy szerencsésebb anya komoly segítséget tudhat maga mögött. Sok az egygyermekes anya, akinek azért összességében könnyebb a helyzete.
A többiek azonban napi szinten vívnak szélmalomharcot azzal, hogy egyensúlyba tartsák életük egyes szegmenseit. Anyagi helyzet függvényében vannak, akik megtehetik, hogy támogató személyzetet vonjanak be, így babysitterek, bejárónők, kertészek… segítségével tudnak maguknak időt lopni. A többiek tűrnek, és néha-néha nem kicsit szenvednek. Ahogy korábbi bejegyzéseimben írtam, a világ, a társadalom több tényező kumulált hatásának köszönhetően egyre inkább elmagányosodik, az igazi barátságok egyre ritkábbak, sokkal nagyobb hangsúly van a virtuális tereken szemben a valódi életeseményekkel. Pedig lehetne egymást támogatva sokkal könnyebb, ha nem lennének ’falak’ családon belül és kívül egyaránt. Ha lenne összefogás, kollektív teherviselés, kölcsönös támogatás a kapcsolatokban. Gondoljunk csak vissza a 80-as évekre, amikor a vonalas telefon is ritkaság számba ment. A családi barátok gondoltak egyet, becsengettek a másikhoz, ha idejük engedte, és máris adva volt egy ad hoc találkozó. Nem kellett agyonszervezni, agyongörcsölni semmit sem. Ment minden a maga spontán rendjén. Manapság mindenki élete betáblázott. Formálisan megszervezett családi partyk vannak, amit az anyák többsége szintén tehernek, feladatnak él meg, nem örömnek, feltöltődésnek. Olyan események, amik többnyire csak felszínes csevegésről, információcseréről szólnak. Dolgozunk, túlórázunk, gyereket logisztikázunk reggel, délután / este, bevásárolunk, főzünk, mosunk, takarítunk, programokat/bulikat/kirándulásokat szervezünk…. és igyekszünk belepasszírozni életünkbe a sportot, küzdünk, hogy nőként szépek, üdék és fiatalosak maradjunk. Ha néha-néha van egy szabad esténk, hétvégénk, amit a hobbyra, a társas kapcsolatokra fordíthatunk, már hálásak lehetünk. Persze mindezen terheket csak részben rakja az élet az emberekre, a többség önként vállalt. A probléma abban van, hogy a vállalás pillanatában nem mérjük fel a következményeket.
„A párkapcsolat buktatói …”c. írásom alapján a kapcsolatok nagy százalékban küzdelmesek, egyre több a middle life crisis, és az egész jelenség már kezdi a nagy turbulenciában azt a szürreális képet megtestesíteni, mint amikor a vízben fuldokló ember kétségbeesetten kapkod levegő után bízva a túlélésben. A kétségbeesés azonban ritkán hoz eredményt. Bölcsis, ovis szülői beszélgetéseket hallgatva sok nő marad kisgyermekeivel magára. Aztán anyagi kényszerből, vagy a magányosság érzetéből táplálkozva ugrik bele a következő kapcsolatba, amiben nagy eséllyel ugyan azokat a hibákat fogja elkövetni.
Mit tudunk mi nők tenni mégis? A gyermekeinknek élő anyára van szükségük, akik szeretetben képesek felnevelni őket. Nem testi, lelki roncsokra, akik stresszelnek, görcsölnek mindenen. Tartozunk ezzel magunknak, nekik és tágabb kitekintésben a társadalomnak is. Az élet célja a küzdés. Ebben a harcban meg kell szabadulnunk minden olyan tehertől, amitől lehetséges. Nem lehetünk és nem is kel maximalistának lennünk. Elég jónak viszont igen. Ne feszítsük pattanásig a húrokat. Ne akarjuk überelni a férfiakat a munkában, az otthoni feladatvállalásban....Tudjuk nemet mondani. Lássuk be, amikor nem bírjuk tovább, amikor segítségre, támogatásra, energiára van szükségünk. Mert adni csak az tud, akinek van miből. Hiszem, hogy a pozitív gondolatok, a hit, a remény és az elvárás mindig minden helyzetben képes aktivizálni olyan erőket, amik segíteni tudnak minket.
Minden értünk van, a terhek is. Általunk válunk egyre bölcsebbé, érettebbé…
by BoRo
