A verseny a mindennapok főszereplője. Versenyzünk az idővel, önmagunkkal, a társadalom többi tagjával, szinte mindig, mindenhol, mindenkivel. A világ üzenete a 21. század embere számára az, hogy verseny nélkül nem nagyon lehet érvényesülni, érvényesülés nélkül hosszú távon életben maradni. A verseny és a küzdelem aztán szépen összekeverednek. A zavaros önértékelésű emberek pedig nem váltogatnak az eszközökben, mindent megtesznek a győzelem érdekében. Önérdek, önmegvalósítás mindenekfelett. A másik póluson pedig leigázottság, alárendelődés. Győztes-vesztes (vesztes-győztes) helyzetek, passzív-agresszív viselkedésminták.

A jövő nemzedékei - akiknek a küldetése a korábbi generációknál jóval komplexebb lenne - aztán szépen megérkeznek ebbe az eltorzult világba. Oda, ahol már magzati korban a stresszt, a szorongást, a nyomást, az ingerek és zajok sokaságát kell beszippantani. Oda, ahol a csend, a megnyugvás, a harmónia kevesek igénye. Zakatol a világ, pörög a szekér. Pörög, mert a „külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele” (Müller Péter), és mivel a legtöbben félnek szembenézni önmagukkal, ezért a menekülés e biztos formáját választják tudatos, vagy tudattalan módon.

A gyermekekkel szemben támasztott igények pedig nagyok. Többnyire a külső trendeknek való megfelelésre reflektálnak, de szépen építkeznek a szülők egójára is. Aztán a nagy zűrzavarban, ahol már mindent az ego és a külső elvárások határoznak meg, ahol szuper okos gyerekeket nevelünk, a legfontosabbról sokan megfeledkeznek. Arról, hogy abban a világban, ahol a gyermek lépten-nyomon passzív / agresszív viselkedésmintákat lát, ott előbb utóbb ő is azzá fog válni. A másfél-két éves gyermek még a legtöbb esetben tud kérni, köszönni. Aztán ahogyan nő, úgy torzul a kép és ezzel együtt a viselkedés. Napjainkban a szülők többsége beleesik két nagy hibába. Az első csoport az, ahol a gyerek önkényúrrá válik, a szülő pedig passzív elszenvedője az eseményeknek. Minden a gyereknek van alárendelve. Minél hosszabb ideje áll fenn az állapot, ellenkezőjére fordítani annál nehezebben és annál több áldozat útján lehet. A másik csoport, ahol a csemete az agresszor, mindig is mindenhol versengő szülőket látja, akik persze többnyire sikeresek és eredményesek az életben. Az üzenet mi más lehetne, mint az, hogy ha a gyerek is boldogulni akar, akkor érvényesíteni kell az akaratát bárhol, bármi áron. Sok kis dackorszakból felébredni nem akaró gyermekre mondják, hogy legalább nem lesz gondja felnőttként. A valóság persze korántsem erről szól. Azok a felnőttek, akik akár passzív, akár agresszív módon kívánják a mindennapi játszmákat megoldani, nem tesznek mást, mint a maguk gyermeki énjét tolják előtérbe. Az agresszív felnőtt tulajdonképpen hasonlóak viselkedik, mint a dacos 3 éves. Zsarol, őrjöng, a saját akaratán és álláspontján kívül nem tud, és nem is akar tiszta fejjel gondolkodni. A passzív pedig részben személyisége, részben korábban elszenvedett traumái miatt lebénul, kiszolgáltatottá válik – pont úgy, mint egy védtelen kisgyerek. Ha a felnőtt foglalkozna önismerettel, tudná honnan jött, hová tart, feloldaná blokkjait, felmérné, hogy mi az életfeladata, képes lenne az érzéseit nyíltan felvállalni, határozottan (de nem másokat eltaposva) élni, akkor persze más is lehetne. Akkor a gyermeknevelés nem a frusztrációk levezetésének (egyik) színtere lenne, hanem az életfeladat része. A felnőtt élete nem a korábbi generációk továbbélése lenne, ahol a lelki sérülések lyukait ilyen-olyan kompenzációval akarja megszüntetni, hanem a saját valódi útja, aminek része, hogy a gyerek számára pozitív példát adjon.

Karácsony van, de nem csak karácsonykor kellene tudni elcsendesedni, befelé figyelni, hanem minden nap, és egyben meg kellene tanítani gyermekeinket is arra, hogy képesek legyenek a csendet, a békét befogadni, a belső harmóniát megteremteni. Ezt viszont magas rezgésszám mellett nem lehetséges. A világ persze nem támogat. Mindig minden a pörgésről, a nyomásról, a megfelelésről szól. Annyi ingert kap egy óvodás-kisiskolás (otthon és az intézményrendszerben egyaránt), aminek eredményeként elvárása lesz, hogy folyamatosan impulzusokat kapjon. Ha nincs program, nincsenek interakciók, nincs flash, akkor már úgy érzik, nem ér semmit a nap. Pedig nagyon is. Pozitív minták nélkül azonban összezavarodnak. A felnőtteknek képesnek kell lenniük először felnevelni saját gyermeki énjüket, asszertív módon viselkedni, fair „win-win” játszmákat játszani. Parancs vagy éppen mindenre hajlandóság helyett „én-üzeneteket” küldeni. Kérni és szeretni. Cserébe pedig kapni és szeretve lenni. A világ felborult egyensúlyát a jövő nemzedékei meglátásom szerint csak akkor lesznek képesek helyrebillenteni, ha megkapják hozzá a támogatást tőlünk, felnőttektől.

Az év vége az ünnepeken túl a számadás időszaka. Gondoljuk egy kicsit végig az életünket, és menjünk tovább az úton úgy, hogy kicsit bölcsebben, kicsit magasabb szinten gondolkozunk. Úgy, amiből másik is tudnak tanulni, töltekezni.

by BoRo