A jómódú családban felcseperedett gyermekek kiváltsága tértől is időtől függetlenül mindig is létezett, aki gazdag családban nevelkedett, jobb ugródeszkáról indulhatott a nagybetűs életbe a lehetőségeket inkább csak a gazdasági-társadalmi keretek korlátozhatták.
A tehetős szülők a szocializmusban is kitaníthatták a gyermekeiket, hozzájuthattak külföldi luxuscikkekhez stb., mindez azonban csak szűkebb köröket érintett, társadalmilag nem volt jellemző, a többség egy erőteljesen korlátozott keretrendszerben élte, élhette az életét. A rendszerváltozást követően minden megváltozott, elért minket a nyugat szele minden jó és rossz hatásával együtt. Sokan tudtak élni a lehetőségekkel, és váltak rövid idő alatt jómódúvá. Minden olyan gyorsan zajlott le, hogy talán tudati szinten nem is realizálódott az egyénekben, hogy a csaknem korlátlan lehetőségek milyen veszélyeket tartogatnak. Ha a szülők (jellemzően a családfenntartó férfiak) elég ügyesek voltak, megteremthettek a családjuk számára mindent. A jólét már korántsem volt extra kiváltság, bárki számára elérhetővé vált.
A fő probléma ott jelentkezett, hogy sokakat annyira magával ragadott a pénz és a siker, hogy a családban betöltött szerepük már sokadrangú tényezővé vált. Szerencsés esetben a feleség megmaradt otthoni családanya, háziasszony szerepben és hozzá kapcsolódóan talán néhány órás munkát is vállalt, ami mellett volt ideje gyereket nevelni és a háztartást vezetni. Az apa pedig elment „vadászni”, és hozta a pénzt haza. Bár a ’80-as évek végén, ’90-es években még a hölgyek többségében korántsem akartak annyira önmegvalósítani, mint napjainkban, mégis elindult egy folyamat, ami egyfajta érzelmi eltávolodást generált a családon belül. Drága, márkás dolgokat birtokolni státuszszimbólummá vált, a társadalmi értékrendszer megváltozott. Apa, aki élvezte a siker minden ízét, egyre feljebb haladva a Maslow-i hierarchia lépcsőfokain egyre kevesebb időt töltött jellemzően a családdal. Ennek kompenzálásaként egyre több mindennel halmozta el őket, akkor is, ha erre tényleges igény nem volt. Az érzelmi élet sivárosodása felgyorsult. A férfiak számára az új, szabadabb élet egyre több lehetőséget kínált, hogy mellékvágányra tévedjenek, elindult tehát a lefelé vezető spirál. Sok feleség pontosan tudta, érezte, hogy megcsalják, de a családi felelősségvállalás, a társadalmi elvárások és az anyagi függőség nyomása miatt nem igazán tehette meg, hogy lázadjon. A gyermekek, akiknek a drága ajándékok, ruhák, játékok, külföldi nyaralások … helyett értő, szerető szülői figyelemre lett volna szükségük, egyre inkább magukra maradtak. Anya ugyan ott volt szerencsés esetben fizikai valóságában velük, de mivel lelkiekben ő sem kapott töltést, ezért egy idő után már nem tudott mit adni, saját börtönében elkezdett vergődni és kényszerkapaszkodók után keresni.
A gyerekek pedig megszokták, hogy kapnak. Figyelem, szeretet, törődés helyett mindent, ami pénzért megvehető. Mindenből a legjobbat. Az ember lényéből fakadóan szeret birtokolni, tehát a gyermekekben kialakult annak ellenére az elvárás és a követelés, hogy valódi igényük többnyire nem volt arra, hogy mindig minden időben megkapjanak mindent. De valahol érezték, hogy ha mást (ami pénzzel nem megszerezhető) nem kaphatnak, akkor ez kompenzálásként jár nekik. Tökéletesen működött a félreprogramozás. Apa mindent elintézett, mert volt pénze (kvázi ezzel megvásárolta a gyerek szeretetét), ezzel egyidejűleg mindent egy személyben el is dönthetett. A pénz – mint a hatalom szimbóluma - a dominancia eszköze lett. Nem volt gond bejuttatni a gyermeket a legjobb iskolába, érettségire autó dukált, stb. A pénz –mint mindenható eszköz - rendelkezésre állt, mindenre gyógyír volt. Kialakult a felszínen egy nagyon furcsa rózsaszín köd, illúzió, amiben könnyű volt eltévedni.
A háttérben közben a romboló lélektani hatás megállíthatatlan volt. A gyermeknek csorbult az érzelmi világa, nem tanult meg önállóan, felelősségteljesen élni és döntéseket hozni. Ambivalens érzelmeket szippantott be, hazugságban élte a mindennapokat. Beszippantotta a családi mintát, azt az üzenetet kapta, hogy mindenre van kiskapus megoldás miközben a tradicionális családkép kifelé megmaradt. Ahol a megcsalás ténye felszínre került, ott azontúl, hogy a szülői mintakép a gyermekben darabokra tört, egy életre megbélyegezte a gyerekek későbbi párkapcsolatait. Sokan megvárták, hogy a gyerekek felnőjenek – tévesen azt feltételezve, hogy 18-20 évesen már nem viseli őket meg a szülők tönkrement kapcsolata - és csak akkor robbant a képzeletbeli bomba. A gyermek, aki pedig egész életében mindent megkapott, ott állt a nagybetűs élet küszöbén, kusza érzelmekkel, sebzetten. Ha apa elég nagyvonalú volt, nem fösvénykedett, akkor az ugródeszka része volt még az autó, a lakás, és a havi apanázs, és a felsőfokú tanulmányok finanszírozása. A gyermek tele negatív érzelmekkel csapódott. Kevesen voltak képesek – és ők is csak jellemzően időben jóval később- akik ezt a törést jól tudták feloldani.
Léteznek persze ettől eltérő történetek is, de ahol a pénz dominanciája megjelent, ott szinte kivétel nélkül a fentihez hasonló forgatókönyv volt borítékolható.
Az évek teltek, a világ egyre nyitottabb játéktéren folyt. A verseny minden téren élesedett. Az egykori ’apuveddmeg’ gyerekek vagy a szingli életbe menekültek, és talán mindent felégetve maguk után egy távoli országba mentek ’új életet’ kezdeni, vagy beálltak a sorba és szülők lettek. Közben azok az X generációs fiatalok – akik nem a fent vázolt családmodellben nevelkedtek fel – szintén eljutottak a szülői szerepkörben, és a folyamat újraindult csak egy mélyebb, talán még torzultabb, még tragikusabb szinten. A
Közben az emberek közötti távolságok nőttek, devalválódtak az érzelmek. A történet – ha talán kicsit eltúlozva is- kezd egy utópisztikus robotmesére hasonlítani. Ahol már mindent a gépek vezérelnek. Mindent lehet manipulálni távolról. Az érzelmek, a lélek is az anyagi világ rabságában vergődik, minden ez utóbbinak rendelődik alá.
A szemmel láthatóan beteg (testi és lelki értelemben véve is szenvedő) társadalom számára kiút kellene. De valamiért szélesebb körökben nem látom az igényt a megtisztulásra (illetve a gazdasági érdek nem ezt diktálja, az agymosás/manipulálás pedig erőteljes), a problémával való szembenézésre. Pedig ahogy haladunk az időben, úgy súlyosbodnak a gondok, úgy válunk egyre inkább a fogyasztói társadalom rabjává.
Apunak nem kellene megvenni sem az automataváltós kocsit, sem mást. Önmagát és az értékrendjét kellene helyretenni. Meg persze anyunak is. A kivételt képző, ténylegesen jól működő családmodellt fókuszba helyezni. Valódi értékek alapján benchmarkolni, nem aszerint, hogy materiális síkon ki mit birtokol.
A csábítás persze állandó jelleggel mindenhol jelen van. Az ego vezérelt társadalomban a néha tiszta gondolatokkal és érzésekkel rendelkező emberek is gyorsan a gyarlóság útjára tévednek sokszor a jó szándék ellenére is.
Pedig az ember tisztának és őszintének születik. Egy gyermeknek semmi másra nem lenne szüksége, csak szeretetre, békességre, egészségre, meleg családi fészekre. A többi már tisztességes munkával mellé rakható. Arra kellene fókuszálni, hogy megkapjon minden olyan stabil alapot, amire később építhet. Önállóan, függetlenül, saját életét élve, nem a szülőkhöz kapcsolódva. Ezzel szemben a mai gyerekek többsége a zavaros világot magába szippantva már óvodás, kisiskolás korban pszichés zavarokkal küzd. Hova tart így a folyamat?
Nem attól válunk igazán boldoggá, hogy anyagi értelemben véve többet birtokolunk, mint amennyire ténylegesen szükségünk volna. Az élet múlandó, semmit nem viszünk magunkkal, ha egyszer eljön a halálunk órája. Ami a miénk marad, az a lelkünk és a szellemünk. Ezt kellene szem előtt tartani, és egyén szinten ennek tükrében visszaterelni az értékeket a helyes mederbe.
A pénz eszköz sok minden eléréséhez (hogy szebb, jobb, könnyebb… legyen), de sosem lehet cél!
by BoRo
