Nemrégiben kaptam egy üzenetet egy kedves közeli hozzátartozómtól, ami arról szólt – persze mástól idézve, de saját véleményét erősítve-, hogy önmagunk keresése a legnagyobb hazugság; emberi életek mennek el önmagunk keresgélésével eredmény nélkül… Az álláspont szerint azért nem lehet önmagunkat ténylegesen megtalálni, mert minden egyes impulzus hatására minden nappal mások leszünk, stb.

Mindez ellentmond annak a trendnek, mely néhány éve meghatározó tényezője lett mindennapjainknak, miszerint a nagy öntudatra ébredés, megvilágosodás korszakát éljük, mindenkinek a saját útját kell járni, aminek első lépése a helyes önismeret.

Nézzük akkor, kinek, mikor, mennyire kell, vagy nem kell elmélyülnie önismereti kérdésekben meglátásom szerint.

Mindenki más, mindenkinek eltérő az igényszintje a külső világ és önmaga megismerésével kapcsolatban is. Vannak kíváncsibb természetű emberek, akik néha már-már agyon analizálnak mindent, mások egyáltalán nem szeretnek elmélkedni a külső és belső világ dolgain, csak törtetnek előre, és vannak, akik néha-néha merítenek ebből-abból ismereteket, aztán azokat ad hoc jelleggel elkezdhetik tudatosan használni, mert valamilyen okból kifolyólag úgy érzik, hasznos lehet számukra.

Azoknál az embereknél, akik belső indíttatásból, vagy hivatásból adódóan segítő szerepet töltenek be életükben, óhatatlanul is szükségszerű, hogy első lépésben tisztában legyenek önmagukkal. A személyiségfejlődés és önismeret persze egy never ending story, soha nem jutunk el a „gép forog, az alkotó pihen” állapotába, ugyanakkor, ahogy jönnek megértések, felismerések, úgy tudunk napról napra jobban belekerülni saját valódi tengelyünkbe. Ennek ellenére a tapasztalatom az, hogy rendkívül sok segítő szerepben dolgozó ember (pszichológus, terapeuta…) egyáltalán nincsen tisztában önmagával, ők azok, akik aztán könnyen eljuthatnak a helfer szindrómán (mások minden áron való megmentésén) keresztül a burnout-ig, vagyis a teljes kiégésig.

Önismerettel foglalkozni tehát annak, aki személyiségében fejlődni, és másokon segíteni akar kötelező, a többi ember számára pedig szükséges és kívánatos. Az önismerettel, öntudatra ébredéssel kapcsolatban azonban látni kell azt is, hogy mint divatjelenség sokan az ezoterikus vonulatnak, sarlatánoknak alávetve magukat abban a tévhitben élnek, hogy mélyebb tudatszintre kerülnek, ha sláger módszereket próbálgatnak, az összkép azonban sokszor zavarosabb lesz, mint a kiindulási állapot.

Az önismeretet során vizsgáljuk az önképünket, fontos ugyanakkor a környezetünkben jelen levő személyek velünk kapcsolatos visszajelzéseit is szintetizálni (szélesebb kör véleményét figyelembe venni és súlyozni az alapján, hogy ki mennyire ismer bennünket). Egy-egy visszajelzés torzító és félrevezető lehet, ugyanígy árnyalhatja a képet, ha olyas valaki minősít minket, akivel érzelmi relációban vagyunk. A külső vélemények integrálásával, vagyis azzal, hogy mások milyennek látnak minket, elemezni és fejleszteni tudjuk önmagunkat, a tudatalattinkkal pedig behívhatunk olyan élethelyzeteket, szituációkat, melyek során a sötét (tehát a mások és magunk számára is ismeretlen) zónánkat tárjuk fel, szembesülünk az ott rejlő problémákkal és keresünk rá megoldásokat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor bizonyos negatív tulajdonságaink önmagunk előtt rejtve maradhatnak, de legalább is nem tulajdonítunk kellő figyelmet nekik, és eljuthatunk arra a szintre, ahol mint felsőbbrendű lény teszünk megállapításokat másokra alázat és feltétel nélküli elfogadás nélkül. Ilyen szintről azonban másokon segíteni nem lehetséges.

A helyes önismeret által ugyanakkor képessé válunk érzelmi intelligenciánk folyamatos fejlesztésére, nő az önbecsülésünk, az én tudatosságunk, és tiszteletteljesebbé válhatunk. A személyiségfejlődés során megtapasztaljuk annak az élményét, hogy ha nyitottabbá válunk és merünk többet adni önmagunkból, akkor visszafelé és többet fogunk visszakapni. Persze a határokat itt is meg kell találni és helyesen kezelni, van egy bizonyos védekezési vonal, amit fenn kell tartani. Kissé ambivalens, de igaz, hogy ha egy kapcsolatban teljesen kiadjuk önmagunkat, nem maradnak rejtett tulajdonságaink, akkor azzal egyben garantáljuk annak kudarcát is. Az emberek ugyanis szeretik, ha valamilyen szinten összetett és ismeretlen „képletekkel” kell szembesülniük nap mint nap. Ez ad ugyanis folyamatos izgalmat, ez kelti fel hosszabb távon az érdeklődést.

Hogyan segít a helyes önismeret a konfliktusok megoldásában?

A jelen kor társadalmában a problémák megoldása egyéni, mikro és makro társadalmi szinten is az alábbi akadályozó tényezők miatt bukhat meg:

- Alacsony a hajlandóság arra, hogy az értékrendbeli mintákon változtassunk, átprogramozzuk a rosszul beégett sémákat;

- A felelősséget többnyire szeretjük átadni másnak, másoknak döntési helyzetekben;

- Félünk a komfortzónánkból való kilépéstől;

- Társas problémák megoldásánál alacsony az együttműködési hajlandóság, hiányoznak a közös célok, vagy nincs meg a kellő motiváció, erős ugyanakkor a felek közötti versengés;

- Kommunikációs szakadékok keletkeznek;

- Nem tudunk helyzeteket a jelenbe helyezni. A tradicionális minták, korábbi problémahalmazok torzítják az éleslátást;

- Nem tudjuk az érzelmeket leválasztani a probléma-megoldási fázisban;

- A játszmákban sokszor már nem is akarjuk igazán a konfliktust feloldani.

A problémák okait esetlegesen képesek vagyunk feltárni, de a folyamat a fenti okokból kifolyólag a megoldási fázisban elakad. A komfortzónában maradás miatt nem vagyunk képesek arra, hogy feltárjuk azokat az erőforrásainkat, melyek mélyen, elnyomottan bennünk vannak, melyek aktivizálása feloldaná a konfliktusokat. Félünk, annak ellenére, hogy a komfortzónán kívül lenni csupán más, érdekes, de korántsem félelmetes.

A megoldás tehát egyéni szinten kezdődik önismerettel, személyiségfejlesztéssel. Ha kellően nyitottá válunk, képesek leszünk adni magunkból és egyben felvállalni véleményünket, kellő empátiával tudunk kezelni helyzeteket, képessé válunk feltétel nélkül elfogadni, megfelelően kommunikálni, tisztelni másokat, hajlandóak lenni a régi sémákat átprogramozni és a komfortzónából kilépni, akkor a vihar elül, és a felhők közül meglátjuk az első napsugarakat is.

A változás egy hosszú folyamat. Sok idő, türelem, kitartás kell hozzá, de a legnagyobb vihar után süt a legszebben a nap.

A jó emberi kapcsolatok pedig személyiségfejlődésünk során azért képesek segíteni önmagunk megértésében, mert egy-egy új szerepkörben felmerül az egymás kölcsönös támogatásán túl az a kérdés, hogy mi a szerepünk a másik életében, és kik is vagyunk valójában.

by BoRo